Leégtem. Most kivételesen nem azért, mert tettem, vagy mondtam, vagy nem tettem, vagy nem mondtam valamit, hanem úgy rendesen, fizikálisan disznópirosra perzseltem magamat. Mert nem vagyok okos, nem-nem.

Ömlik a hipochonder arcomba a tömérdek cikk az UV sugárzás káros hatásairól, el is olvasom, látszólag meg is értem, de az istenért nem tudom a gyakorlatba is átültetni.

Mert mi is történt? Van nekem ez a kényszerképzetem, hogy amint júniust üt az óra, nekem barnulni kell. Nem tudom, hogyan alakult ki nálam ez a pavlovi reflex a nyárra, de az az erős sejtésem, hogy nem én vagyok az egyetlen. Meg egyébként is, jobban néz ki a bőr, ha picit (muhhaha) barnul, legalább levegőn vagyok, relaxálok, vééégre olvasok közben, nem tudom, ezer oka lehet, próbálok változtatni rajta, ne firtassuk. Na, de a lényeg, hogy egészen jó idő lett a hétvégén, ezért nyakamba is vettem a várost, hogy dacolva a másfél órás utazási idővel, és közben a metróban még a nyárias időhöz mérten is indokolatlanul izomból nyomott légkondinak köszönhetően beszerzet valamilyen, jobb esetben felső, kevésbé jó esetben alsóbb légúti (már, ha van ilyen) megbetegedéssel, eljutottam Coney Island-ra (re, ami jobban esik kiejtésileg, írni mind a kettőt fura).

Azon kívül, hogy egy sokk az a hely, mert amikor azt hinnéd, hogy ilyeneket tényleg csak a filmekben csinálnak emberek, hogy lássuk csak, teszem azt, óriáskígyót sétáltatnak, lásd kép:

...vagy repülőgép után húzott felirattal kérik meg a barátnőjük kezét (erről nem készült saját kép, mert még nem ocsúdtam fel az előtte két perccel tőlem egyértelműen nem páncélozott üveg távolságban, szabadon himbálózó piton látványától, de eskü, ilyen volt, mint ez):

Zárójel bezárva. Tehát Coney Island puszta tényén kívül a második sokk akkor ért, amikor két dologgal szembesültem, egy: az égbolt fátyolfelhős, kettő: erős szél van. Ez kicsit elkedvetlenített, mert megrettentem, hogy itt aztán nem lesz barnulás. De sebaj, gondoltam magamban, ha már ennyit utaztam, azért csak kifekszem, és olvasok itt egy pár órát a megfagyás határán. Igen, ez az a pont, ahol mindenki felszisszenhet, hogy jujj, ez nem volt okos. Nem, nem volt az. Tudtam én előtte is, utána is (ha-ha, az égető bizonyítékkal már mondjuk nem atomfizika), hogy a fátyolfelhő az csak fááááátyol, attól még érnek azok a kis alattomos sugaracskák, az meg, hogy fúj a szél, csak azt az egy dolgot veszi el tőlem, ami az épp eszem hiányában jelezte volna, hogy menj be, te szerencsétlen a napról, mert túl meleg van. Mivel a szél elhessegette (szó szerint, ha-ha, mennyi szóvicc, uramisten) az ilyen jellegű gondolataimat, ezért szépen maradtam az alig napos, hűvös időben a parton fedetlenül, belefeledkezve a könyvembe. Három. És. Fél. Órán. Át.

Igen, a végeredmény a képen látható, íme:

Spanyolviasz-tanulság tehát: fátyolfelhő + szél = nem a barátunk. Reméljük lassan, de biztosan felfogom én is.

Addig is maradok a hűvös szobám és a belváros biztonságánál.