Annette Bening egy istennő. Pont. Hatvanegy éves múlt, sugárzóan szép, és az a legmenőbb benne, hogy egy perccel sem akar se fiatalabbnak, se öregebbnek látszani.

Színházban voltam. Pontosabban SZÍNHÁZBAN. Ezt még most, egy nappal utána is nehezen hiszem el, hogy én és, hogy ott. Viszont, ha New York, akkor Broadway. De nem holmi zenés-táncos mese, vagy komédia, nem-nem. Pacino, Brando, Burton színházát akartam látni, őket, vagy, a nyilvánvaló korlátot felismerve esetükben, legalább valakit, aki távolról hasonlít. Viszont egy pár Ha -t azért bepakoltam a zsebembe kezdésnek, nehogy túl gyorsan elemelkedjek a földtől a nagy álom-beteljesítés közben. Odáig terjedt a gondolati nyújtózkodásom az egzisztenciális ágyam adta keretekben, hogy ha lesz jegy valamire ilyenkor, és ha nincs nyári szünet, és ha be is jutok, akkor legeslegeslegjobb esetben is maximum valami harmadik emeleti kakasülő utolsó utáni sorában tudok majd helyet foglalni, egy pótszék alatt.

A praktikus oldal, ha- gondolatainak átpörgetése után pedig még mindig ott volt a mi legyen az a bizonyos első, megtekintésre minden szempontból alkalmas darab? Mi lehet legalább olyan, ha nem jobb, mint a régi nagy klasszikusok?

Hát természetesen a mai nagy klasszikusok. A válasz azért ennyire egyszerű, mert szinte azonnal találtam két olyan darabot, amire nagyot dobbant a szívem, márpedig ha ilyen egyértelmű jelzést kapok, akkor az már minimum egy jó ómen. Az első választottam a Burn This. Ebben a történet fogott meg elsőre: közös barátjuk halála után, négy fiatalt sodor össze az élet, és a tragédia árnyékában kezdik felfedezni magukat és világban elfoglalt helyüket. Vagy valami ilyesmi. A non plus ultra: az egyik barát szerepében Adam ’Kylo Ren’ Driver.

A másik találatom: Arthur Miller Édes fiaim darabja, Annette Bening-gel. És itt el is időznék egy pillanatra. Vele először csomagban találkoztam: Kevin Spacey ültetett le az Amerikai Szépség elé, de az összeomló kertvárosi feleség győzött meg róla, hogy itt bizony van mit nézni a férfi főszereplőn kívül is.

(Intermezzo: Kevinről lehet mondani, gondolni, írni sok mindent, de maradjunk most annyiban, hogy ő nekem mindig a színész marad minden adaléktól és emberi mivoltától mentesen. A többi része majd mérlegre kerül a lélek nagy serpenyőjében, vagy eldönti az utókor, a révész majd vagy átviszi a hajón, vagy nem, vagy kinyitják neki a kaput, vagy nem. Akárhogy is, ezt a részét én függetlenítettem a világtól, magamtól, de még magától az embertől is. Aki egyébként erre a témára kíváncsi bővebben annak íme itt olvasható a nem rövid véleményem róla).

Tehát Annette és az esély, hogy élőben láthassam. Ezt a képet egy ideig fel sem fogtam. Hát ez aztán tényleg, és hú és wáó. Látni kell, úgyhogy immáron határozott céllal kezdtem konkrét jegyek felkutatásába.

A pesti színházjegy-helyzetből kiindulva, két hónapos intervallumban, pláne nyáron, nem sok jóra számítottam. Ezért majdnem leestem a székről, amikor rövid keresés után rájöttem, hogy teljesen simán lehet még jegyet venni. Örömöm kissé ködösödni látszott azonban, mikor az árakra is ránéztem. És igen, ez sem volt váratlan, de! Szerencsére találtam egészen megfizethetőeket is. Újabb de: picit azért mögé gondoltam: hé, hát ezek előadások sztárokkal a Broadway-n! És ezért annak ellenére, hogy hajlamos vagyok azt képzelni, hogy én vagyok a világon a legeredetibb ötletekkel megáldott ember, kis racionalitást magamra erőltetve, utat nyitottam annak a gondolatnak is, hogy nem leheteten, hogy esetleg másban is megfogalmazódott velem párhuzamosan egy színházi előadás megtekintésének vágya New Yorkban. És ha, mindazok után, hogy valószínűleg nem egy és nem kettő, hanem sok-sok-sok száz (és még többi) ember akar előadásokat nézni, még mindig van megfizethető áron jegy, az gyors következtetéssel azt jelenti, hogy ezek a színházak nagyon-nagyon-nagyon nagyok. Ez a felismerés pedig felvetette bennem az újabb egzisztenciális kérdést: valóban akarok én egy éppen, hogy nagy levegővételekkel és a bankszámla egyenlegem nagy ívben való elkerülésével megengedhető összeget kifizetni egy harmadik emeleti kakasülő pótszéke alá szóló jegyért?

Ez a racionális kitekintés éppen csak egy pár pillanatig térített el, ugyanis újabb keresés eredményeként rátaláltam a fényre az alagútban, vagyis az amerikai Ma este színház-ra, a TodayTix-re.

Ez az alkalmazás nem szorosan véve, csak a napi el nem adott jegyekre megy rá, hanem előre is lehet, online foglalni mindenféle kedvezménnyel. A legnagyobb ötlet, azonban a klasszikus last minute jegyárusításuk. Két módon lehet itt akciós jegyekhez hozzájutni: a rush ticket, aminek keretében az adott napon előre megadott órában elérhetővé teszik az el nem adott jegyeket és ezeket kattintási sorrendben lehet megszerezni. A legjobb benne, hogy egységáron veheted meg, a hátulütője, hogy zsákbamacska, hogy hová szól. A másik opció a lottó (mezei nevén sorsolás). Jelentezik az ember, hogy szeretne nyerni és 2-4 órával az előadás előtt értesítik róla, hogy szerencsével járt-e aznap. Azonban ez sem azt jelenti, hogy ingyen hozzád vágnak x darab jegyet: a nyertes lehetőséget kap, hogy nagyon jutányos egységáron megvehesse a random helyre szóló jegyet.

És itt megint szerencsém volt. Mind a két választottamra találtam kedvezményes opciót. A Burn This-re lottóztam, az Édes fiaimra minden nap 10-kor próbáltam a leggyorsabban kattintani. Nem tudom, ki hogy van vele, nekem meggyőződésem volt, hogy onnantól, hogy végre vettem a fáradságot és regisztráltam, gyakorlatilag biztos, hogy nyerő vagyok. Ebből a helyzetből jött a valóság, hogy sem a lottón nem nyertem, sem a kattintásom nem elég gyors ehhez a műfajhoz. Ezért, ahogy lenni szokott, lelkesedésem egyből semmivé foszlott, és a második nap már teljes lemondással viseltettem a téma iránt. A lottón ismért nem nyertem, és ez már annyira elkedvetlenített, hogy csak három perccel a nyitás után jutott eszembe, hogy az Édes fiaim esélyem még nem szállt el. Ez a három perces késlekedés volt a szerencsém. Teljes lemondásban kattintottam a jegyigénylésre, és hirtelen nem is kapcsoltam, hogy már ott is villog a kijelzőn, hogy akkor hányat tetszik? Csak pislogtam, kattintgattam és két perc után már egy jeggyel voltam gazdagabb és 46 dollárral szegényebb az aznapi Édes fiaim előadásra.

Ez egészen pontosan a fele volt annak a jegyárnak, amit a legolcsóbb teljes árúért kellett volna fizetnem. Persze, hogy egyből jött a következő égető kérdés: na de akkor most tényleg kakasülő és pótszék?

Ez a kérdésem majdnem válasz nélkül maradt, ugyanis a jegyet legkésőbb negyed órával a kezdés előtt át kellett venni a pénztárnál. Első nekifutásra biztosra vettem, hogy meghazudtolom eddigi létezési formámat a bárhová időben érkezés iránt tanúsított merev ellenállás kapcsán. Mérsékelt sikerem annyiban állt, hogy az utolsó 5 percben azért odaértem.

Kezemben a zsákmány, rajta egy betű és egy szám Ez a rész teljesen értelmezhetetlen volt. A rövidítés mellette viszont már korántsem: orch, vagyis nézőtér. Juhé, lélegeztem fel, az nem kakasülő. Ugyan a teret elnézve ez még mindig 120 potenciális sort takart, de innentől én már jól voltam. Elindultam tehát a sorok között egyre közeledni a színpadhoz. És még mindig közeledtem, jesszusom, innen már látom az arcokat is. Még közelebb, úúúristen, innen már talán azt is látom, hogy milyen a színészek arckifejezése. És még közelebb és hoppá, megálltam a 13, sorban. Nem csak hogy arcokat, arckifejezéseket, hanem mindent, de tényleg mindent lehet látni. Teljesen elvarázsolva ültem le.

Miután 10 perc alatt sikerült lenyugtatnom a fejemben az öt éves kislányt, aki folyamatosan azt sikítozta, hogy úristen itt van karnyújtásnyira tőlem ez a csodálatos teremtés, és élőben láthatom, már végre képessé váltam figyelni a darabra is.

A sztori maga egyszerű, de nagyszerű: a háború utáni negyvenes évek Amerikájában járunk és anya, apa, öcsi és mennyasszony várják haza a fronton rekedt elsőszülöttet, immáron három éve. Aztán, ahogy minden drámában lenni szokott, sorra derülnek ki a turpisságok. Erre a biztos alapot adó történetre épült rá az egészen különleges körítés.

Ami elsőre megfogott a játékon kívül, az a mérhetetlen precizitás. Vagyis egészen pontosan mérhető, ugyanis minden stimmelt. Korhű volt a díszltet, a ruha, a haj, a smink, de még az utolsó hátul varrott harisnya is. A színpadon olvasott újságban (merthogy elláttam ám addig!) korhű illusztráció. De ez a hitelességre törekvés látszott abban is, hogy az éjszakai jeleneteknél, mindenki (!) smink nélkül (!!!) játszik. Mert hát ki alszik sminkben a mexikói szappanopera színésznőkön kívül?

És erre, a már eddig is egészen pofás kis tortára jött habként a színészi játék. Nem színházkritikát írok, szóval a részletezéstől eltekintek, de összességében a lényeg, hogy olyan légkört teremtettek, ami 2 és fél órára teljesen kirántott a valóságból. Nagyon régen nem tapasztaltam ilyet nem impovizált előadás alatt. Nem volt túlzó, nem volt maníros, nem volt túljátszott. A végén vastaps és álló ováció a nézőtéren, meghatott büszkeség és szerény fogadtatás a színpadon.

Annette Bening mindent túlragyogó lényéről akartam írni, de valójában az igazi csoda abban rejlett, hogy úgy volt jelent, hogy közben egy egész részeként, minden allűrtől és erőlködéstől mentesen tudott első lenni az egyenlők között.

Aznap este úgy távoztam életem első Broadway előadásáról, hogy nem csak az egyik leghitelesebb színésznőt volt szerencsém látni, hanem valami sokkal többet: az alázatot a színészmesterség iránt. Nekem ez volt az igazi (amerikai) szépség.