Feltételezésünk az amerikai, ihatatlan kávéról nem teljesen alapok nélküli. A klasszikus americano nem más, mint víz és valami fekete színű lötty félúton a mosogatólé és a túl sokáig állt fekete tea között. Ezzel tisztában voltam és egyszer-kétszer már volt is hozzá szerencsém. Nem haltam bele, de azért a gondolat, hogy rituálészerűen ezt fogyasszam New York-i tartózkodásom két hosszú hónapja alatt, az leginkább köszi, de nem, köszi.

Viszont azt tudtam, hogy ha két napnál tovább vonom meg magamtól, a legalább kielégítő szintű kávé-adagomat, akkor a túlélési készségem drámai beszűkülése, valamint interakciós formáim agresszívba fordulása várható. Tehát erős volt a nyomás, hogy ha nem is napi rendszerességgel, de legalább néha töltsek a szervezetembe némi értékelhető koffeint, az ön- és közveszélyes állapotba helyeződésem elkerülése végett.

Felkerekedtem hát, jó reménytől övezve, hogy bebizonyítsam: igenis lehet jó kávét inni Amerikában. 

Hatalmas meglepetésemre New York erős felütéssel indított.  És még csak túl nagy erőfeszítést sem kellett beletennem a dologba: mivel a Bryant Park nagyon közel van az irodához, így oda sétáltam át először koffein vadászatra. Ekkor még nem tudatosan kerestem kifejezetten jót, csak próbáltam inni valami nem rosszat. Ebben a féldirekt állapotban jött szembe egy kis bódé a park szélén, rajta a név: Joe Coffee Company.

                                                                                                                     

Akár jó jelnek is vehettem volna, hogy a kis bodega előtt tisztességes mennyiségű ember várakozik, azonban ez a tény önmagában nem kergetett hamis illúziókba, ugyanis addigra már tapasztaltam, hogy itt mindenhol, mindig, mindenki sorban áll. Az első, valóban értékelhető jel az volt, hogy a táblán normális kávé kínálat volt, nem vaníliás, csokis, vattacukor ízű, hanem eszpresszó, macchiato, és még cortado is. Széljegyzet: a kávé az az eszpresszó. Nem a tejeskávé, nem a capuccino és nem bármi egyéb, tejjel megfojtott cukorral agyonütött folyadék. Már nekem. Az ideális szervírozási állapotom az éppen egy löttyintésnyi, kellemesen zsíros tej. Lenne. Mivel azonban a tej is a nem fogyasztjuk, mert műtét lesz a vége listám egészen előkelő helyén foglal helyet, ezért a tartósan fullos élményről le kellett mondanom és maradt a szinte olyan megoldás: a mandulatej. Külön csodálatos élmény, hogy az általam látogatott helyek többségén cukrozatlan, ún. barista típusú mandulatejet is használnak, amit kifejezetten a kávéhoz találtak ki, és szinte olyan krémes, mintha tej, vagy akár tejszín lenne.

De vissza Joe-hoz. A kávé maga remek. Nem az ihatatlanul keserű, és a tej éppen jó arányban hozza ki a csepegtetett kávék jellegzetes, karamellás utóízét. Kedvencem lett az első pillanattól és azóta is visszajárok, hetente legalább egyszer.

 Az igaz, hogy kapott egy hatalmas adag hátszelet a szerencsés körülményektől, amit a megkönnyebbült, jókávé-találás okozta, felmagasztosításra hajlamos örömöm tett bele az élménybe, de a többszöri visszatérés egyik esetben sem okozott csalódást. Azonban az abszolút visszajáróvá válásom közvetlen kiváltója a második látogatásom lett, amikor is kicsit tovább vártam az eszpresszómra. Mint öt (!) perc után kiderült azért, mert elfelejtették a rendelésem. Egy hang nélkül, a legnagyobb természetességben nyújtottak át egy bónt, ami egy ingyenes kávéra jogosít, a kellemetlenségért cserébe. Ismerős helyzet? Ja, hogy nem? Pedig érdemes lenne kipróbálni, ajánlom az otthoni vendéglátás szíves figyelmébe.    

A második felfedezésem szintén véletlen volt. A High Line és a legújabb különc épület, a Vessel környékén feledkeztem bele a környékbe, amikor a szervezetem jelzett, hogy kell neki kávé. Azonnal. A környék eléggé üzleti, ebből borítékolható volt, hogy valahol lesz kávézó, csak nem mindegy, hogy milyen, ugye. Elsőre nem is igazán találtam mást, csak nemzeti kávéboltot  Starbucks-t, azonban egy bevásárló komplexumba betévedve a Blue Bottle Coffee kis kék üveges logója elvezetett a gyógyszeremhez.

És itt egyből be is kell vallanom egy apró csalást: az eszpresszó-szabályom ebben a kávé-kincsesbárban megbicsaklott picit. A szilárd elhatározás adott volt, azonban megláttam a kiírások között egy olyat, ami annyira felkeltette a kíváncsiságom, hogy azonnal ki kellett próbálnom: New Orleans caffe latte. Annyira hívogatott a név, hogy kikapcsoltam az elveim duruzsolását és rendeltem. Nem. Bántam. Meg. Úristen. Tisztán tiltólistás, de valamiben meg kell halni, ugye? Hát akkor már miért ne jeges, krémes, kávészirupos, egyébként még minden bűnös egyéb dolgon is átérezhetően jó kávé-túladagolásban?

Megnyugtatásképpen: kipróbáltam a sima eszpresszójukat is, ami hozta a már sejtettet: aromásan krémes, pont megfelelően robosztus. Egyébként jelzem, ezennel ki is merítettem a kávéminőség-elemző szótáramat. Nem igazán értek hozzá, ezek a szavak is csak az ízlelés kapcsán jönnek, ne kövezzen meg senki, ha esetleg kávészakmaiságom nem kellően szofisztikált.

A jókávé-találás projektem ezen a ponton, teljesítettsége okán akár le is zárulhatott volna. Azonban annyira megtetszett a felfedezés folyamata, hogy tovább folyattam kalandozásom New York kávézóinak, milyen öröm, ezt leírni: dzsungelében. Az, hogy sok, jó kávézó van, utólag belegondolva egészen logikus dolognak tűnik: ez a világ legösszetettebb városa. Ennek a ténynek pedig kb. egyenes következménye, hogy jó kávéhely is fellelhető kellően bőséges mennyiségben.

A következő választottam a Birch, ahova egyébként kifejezetten koncentrált munkavégzési/írási céllal vegyes kísérletezési hajlandósággal ültem be. Az eszpresszó lágy, krémes, csokis utóízzel.

Az eddigiek fényében meglepődve tapasztaltam, hogy csak zabtejjel tudnak szolgálni alternatív fronton. Ezen kívül, mivel az itteni tartózkodásom hosszabbra sikeredett, a kávén kívül a hely maga is nyomot hagyott bennem: nagyon jó energiái vannak, viszont kicsit zsúfolt, ezért nem éppen a legelmélyültebb munkavégzésre megfelelő. Ezt erősíti az is, hogy van a közelben fogható, ingyenes net, de a hely maga wifi-mentes. Sajnos azóta azt is tapasztaltam, hogy a 88. utcában található helyükön pedig közel-távol nincs wifi, úgyhogy a hálózatot igénylő munkavégzés ott biztosan nem adott.

Az egyedi helyek felfedezésének gondolatát kicsit árnyékolta a felismerés, hogy ezek a jó kávézók is láncban, a városban több ponton fellelhetően működnek. És valóban kevéssé vitatható, hogy ha valami jó, akkor nem baj, ha nem kell elzarándokolni érte a város 15 kilóméterrel távolabbi pontjába. Azonban ez alól a keserédes szabály alól is találtam egy üdítő, szívemnek igazán kedves kivételt a lakóhelyem kövezetlen közelében, a ’The Chipped Cup’-ot. Amiből eddigi tapasztalataim alapján csak egy van.

Ezen a ponton már megnyugtató bizonyossággá erősödött bennem a tudat, hogy az ilyen helyeken, ha kávét kérek, azt is fogok kapni, szóval a minőség leírását ezennel minimalizálom: fincsi, keserű, csepegtetett kávé, azonban az erős jellegzetes, karamellás íz nélkül.

Ami miatt azonban idekívánkozik és a hétvégi délutánjaim nagy részére itt ragadtam egy könyvvel, vagy egy - akartam írni, hogy jegyzetfüzettel, de kit akarok én átverni -, laptoppal, az főként a hely hangulata. Egy háztömbök közé ékelődött kedves, romos, kis udvar tartozik a kávézóhoz. És ugyan nem tettek túl sok gondolatot az enteriőrbe, de talán éppen ettől az ad hoc odadobált szék és asztal elrendezéstől lesz olyan érzése az embernek, mintha a saját belvárosi kis kertjében üldögélne.

A belső rész sem kevésbé különleges. Kellemes nem túl hangos zene, és ritkaságszámba menően nem túltolt légkondi. Ez persze nyilván megint nem csak saját felismerés: a környék apraja-nagyja idejár, randira, baráti beszélgetésre, anya-lánya programra, de még üzleti megbeszélésre is. És természetesen a hely különlegessége másokat is megihletett. Közhelyesen megmosolyogtató volt a felismerésem, mikor belemerülve a jegyzeteim begépelésébe a következő mondat ütötte meg a fülem: „Igen, manapság mindenki írónak képzeli magát.” Dühtől vegyes szégyenérzettel, replikára készen néztem fel a laptopomból, amikor is körbetekintve nem tudtam megállni, hogy hatalmas nevetésben ne törjek ki. A helyen, amerre a szem ellát szorgos kis kezek koptatták a billentyűzetet. Egyik-másik író lány vagy fiú esetén pedig mintha egyenesen tükörbe néztem volta: kis jegyzetfüzet, felé görnyedt testtartás, mellette laptop, szöveg bevitele, tekintet a papírról a laptopra és vissza. Önreflexiónak nem lévén híján, elengedtem hát megint egyediségembe vetett hiú ábrándképem és folytattam az írást.

A jó kávézók felsorolását akár folytathatnám is, mert valóban rengeteg-számtalan-piszoksok van még. Nekem tetszett még a klasszikus olasz, a Zibetto, ahol csak egy pult van, mert olaszosan csak felhörpinted a kávéd és már menj is, a Le Pain Quotidien, aminek a Central Parkbban található kihelyezését ajánlom. Vagy az indokoltan hatalmas-hatalmas sorban állást generáló, valóban kiváló La Colombe kávé, a Chipped Cup-hoz hasonló hangulatú Ocafé, vagy a Van Leeuwen, ami ugyan kakukktojás, mert alapvetően fagyizó, de a honeycomb fagyival felturbózott eszpresszó kötelező, ha valami igazán különleges kávé-élményre vágyik az ember.

Egy szó, mint száz, felmérésem eredménye várakozáson felülire sikeredett: a klasszikus amerikai kávé továbbra is a legrosszabb és a legelterjedtebb, de ha akarja az ember, New Yorkban bőven meg tudja találni az igazi eszpresszó élményt.