Soha nem voltam nagy sorozatfaló, vagy inkább úgy pontosítanék, hogy olyannyira túlettem magam Eszmeraldával és Paula és Paulinával, hogy mire a kétbitesnél összetettebb szappanoperák felfogásának korába értem volna, már bőven megutáltam az egészet. Azóta szerencsére sok víz lefolyt már a tv csatornák sugár-hullámain, én meg közben bepótoltam a Jóbarátokat, az Így jártam jártam anyátokkal-t, az Ally Mcbeal-t és rájöttem, hogy egész jó móka ez a sorozat-nézősdi, pláne, ha egyben darálja le az ember az összes évadot egy záró –vagy szakvizsga időszak egyetlen kellemes hozadékaként.

Ezen felismeréstől felbátorodottan kipipáltam még párat modern korunk klasszikusaiból is, mint például a magyarul fertelmes című, azonban tartalmilag annál zseniálisabb Totál szívás-t, a meglepő magaslatokat és mélységeket hozó zombi-eposzt, a Walking Dead-et, vagy a hamleti történetvezetésű Sons of Anarchy-t.

Egy kilencvenes klasszikus, a New York-i harmincasok története azonban még váratott magára. Még végül eljött Carrie és barátnői nagy pillanata az én életemben is.

A Szex és New York feldolgozására azt hiszem, keresve sem találhattam volna jobb apropót, mint poszt-New York szindrómám enyhítésére előírt kúrát.

A sorozat első évadát 1998-ban kezdték vetíteni, ez a félelmetesen messzi dátum azonban egy fikarcnyit sem von le az alapprobléma aktualitásából. Az útkeresés, pártalálás, kapcsolati nehézségek, öregedés elfogadása, amíg világ a világ (ami jelen állás szerint mondjuk nem tart már sokáig) téma lesz a nők körében (is). Ezért volt hatalmas húzás az összes kapcsolati aberrációt keserédes (de szigorúan designer) köntösbe öltöztetni és az életet élvező, tip-top nőcik szájába adva, magunkon röhögőssé tenni.

És ez mind nálam is működött, itt a huszonegyedik század modernitásában, mert majd leesett a fejem, úgy bólogattam és metoo-ztam miközben faltam a részeket egymás után.

Tettem ezt annak ellenére, hogy az apró részletek azonban ma, a négy New York-i lányról 20 évet leporolva néhol annyira kilógnak már a realitás kereteiből, hogy az egész mondanivalót tették majdnem komikus zárójelbe. Igen, igen az egyik legszembetűnőbb számomra is a sokat hangoztatott példa, miszerint Carrie Bradshaw mégis hogy a jó életbe’ volt képes fenntartani a Manolo Blahnik-os, trendi környéken lakós, minden héten bárokba, brunch-ra, étterembe járós életvitelét három évadon keresztül egy nyamvadt hetilap, egy nyamvadt rovatával az instagram és szponzorok táplálta celeblét időszámításának kezdete előtt? De ne ragadjunk le, mert ezt az egzisztenciális bravúrt és annak képtelenségét már sokan kielemezték.

A másik, ami egyenesen hajmeresztőnek hat ennyi év távlatából, az a cigizés a lakásban. Ugyan messze nem vagyok a pedantéria mintapéldánya, de ma már a legtöbb háztartásban dohányzási habitustól függetlenül belátásra talált az a tény, hogy a dohányfüst zárt falakon belül tartása nem trendi. Ennek fokozása, az ágyban-cigi meg egyenesen fájt, akárhányszor egy ilyen jelenet beállítás szolgált az aktuális dialógus hátterének. 

És ha már tudatosság: a teljes átéléssel fogyasztott, három levél saláta vagy három szem szőlő mellé a legnagyobb természetességgel leküldött csokiszuflé–pezsgő kombó, csupán a végletessége miatt volt megmosolyogtató. Mindamellett, hogy kissé ambivalensnek is hatott az önmegtartóztatás ezen formája, az egyébként semmiben nem visszafogott négyes esetében.

Carrie halálos szóvicceit pedig csak azért nem említem, mert szerencsére a magyar szinkronból kellő önkritikával és/vagy lefordíthatatlanság okán szinte teljesen kiradírozták.

Ezek az apró, ezredforduló-küszöbi szépségpöttyök azonban mind eltörpültek az egész sztori üzenetébe vetett, előzetes híresztelésekre alapozott hitem megingásához képest.

Carrie, Miranda, Samantha és Charlotte úgy vonultak be a világ mozgóképes történelmébe, mint a független nők, akik mertek másként gondolkodni és elfogadták, szerették és megvalósították magukat.

És ez nem csak az én tudatlan feltevésem. Tisztán emlékszem, amikor évekkel ezelőtt, egy külföldi társaságban egy női-férfi szerepekről szóló eszmecsere során az egyik srác a lehető legnagyobb természetességgel, mintegy lemondóan legyintve jegyezte meg, hogy „Áh, a nők már nem ugyan azok a Szex és New York óta. Az a sorozat rontott el mindent”. Amikor meg nem értésem jelenként hatalmas szemeket meresztve, kérdően bámultam rá, az úriember szíveskedett kifejteni, hogy azért alakította ki ezt a nézetet magában, mert a nők manapság már dolgozni akarnak, meg fizetni egy étteremben, nem elég nekik a család meg a gyerekek.

Ha akartam volna venni a fáradtságot, sem tudtam volna vitatkozni, tekintve, hogy akkor még nem láttam a sorozatot, így én is abban a feltevésben voltam, hogy valóban, ez egy olyan sztori lehet, ahol a nő önálló, nem ül és várja a herceget fehér lovon, hanem szépen, okosan, önmegvalósítása legteljesebb szintjén szereti és elfogadja önmagát, ha jön a herceg, ha nem.

Félreértés ne essék, a szereplők többségében meg is találtam ezt a törekvést, sőt, némelyikben még a megvalósítást is: Charlotte gyereket akar, már kislány kora óta, neki ez lenne az önazonosság. Hatalmas tisztelet, hogy nem adta fel az álmát, hiába találkozott a tökéletes pasival: ha nincs gyerek, akkor nincs boldogság, lehet a csávó akármilyen fehér lovon herceg-alapanyag.

Aztán ott van Samantha. Rá azért nem pazarolnék sok szót, mert nyilvánvalóan az ő karaktere áll a legközelebb ehhez az önmegvalósítós, önálló, egyenlő, belevaló filozófiához. Egyedül csak az zavart kissé, hogy nem ő volt a főszereplő. Sokkal jobban élveztem volna, ha az ő drámáit látjuk kicsit érleltebben, mert az ő esetlében volt igazán szép minden helyzetben a felismert önszeretés fontossága, („Szeretlek, de magamat jobban” és hasonló okosságok).

Ha egy kicsit kevésbé kétdimenziós a karakter ábrázolása, akkor talán jobban átjött volna, hogy miért nem önzés egy mérgező szerelem helyett az önállóságot választani, vagy éppen, hogy mi a baj azzal, ha a férfinak megveregetik a vállát, mert az asszisztensével szexel, míg ugyanezért a nő csak simán k&r#a. Samantha történetében sejlett fel a legtöbb olyan lehetőség, amit kiaknázva és mélyítve, tényleg ott rejtőzött az erős, független nő és annak minden racionális miértje. Mivel azonban nem mertek vele komolyabban mit kezdeni, maradt nekünk a kicsit önmaga paródiájába forduló, szabadszájú puma fröccsöntött prototípusa.

A harmadik lány, Miranda, már kicsit nehezebb dió. Klasszikus, saját kishitűségét cinizmussal palástolni igyekvő, intellektuális nő, aki ugyan nem vágyott gyerekre, de végül mégis lett neki. Megalkuszik a sorssal és közben megtalálja a boldogságot is. Azon túl, hogy az ő karakterével vagyunk képesek a legkönnyebben azonosulni (én), mert talán ő a legvalósabban árnyalt a négy nő közül, mégsem érzetem azt a határtalan feminisztikus vibrálást a lényében, azon túl, hogy néha egy szűk farmerbe bújva levetkőzi szorongásait és elhiszi, hogy ő márpedig elég jó bőr. Éppen ezért ez a vonal maximum az emancipált nő kisreálja lehet, annak minden tipikus bájával együtt.

A legnagyobb pofon az egész mítoszban azonban a tagadhatatlan főhős és az ő életvezetése: Carrie kérlelhetetlenül keresi a boldogságot, szereti önmagát és éri el a sikereit, de közben mindvégig kishercegnői naivitással ácsingózik az igaz szerelemre. Ezzel nincs semmi baj, mert ki ne szeretne mindent egyszerre? Pont ez lenne az elméleti üzenet. Merd elhinni, hogy lehetsz bármi és minden egyszerre: független karrier-woman, boldog anya, kiváló szerető és szerelmes fruska. Csakhogy az egész Carrie és Big sztori épp az 'önmagam boldogsága az igazi' - mondanivaló lényegét fojtja babarózsaszín tütübe. Carrie csak akkor és úgy lett boldog, egyedül és véglegesen, amikor megtalálta élete szerelmét, akinek közben persze be kellett járnia a maga útját és szépen meg kellett változnia, hogy végre a lány elnyerje az önszeretés méltó jutalmaként őt, akit az első évad, első részétől neki rendelt a sors és a nézettségi adatok alakulása.

Na, ez az, ami így, ebben a formában illúzióromboló. Ugyanis azon az unalomig ismert Cosmo-cikk klisén túl, hogy „hidd csak el, hogy te vagy az a bizonyos kiválasztott, aki a rosszfiút megváltoztatja”, még azt az üzenetet is hurcolja, hogy igazából mindvégig ez volt a cél: annak a bizonyos csávónak a megszerzése. Minden más, siker, pénz, csillogás, önbecsülés, barátok, egzisztencia csak és kizárólag kellemes időtöltésnek, kipipálandó feladatoknak jók, ha úgy tetszik, mert mind-mind csak azt hivatottak igazolni, hogy kellően megdolgoztál a méltó jutalmadért, az emberért az oldaladon.

Mondják, hogy milyen károsak a tündérmesék, amikben a királylányok dolga, hogy a várban, az üvegkoporsóban, némán (!) várják csak szépen türelmesen, hogy jöjjön a herceg és megmentse őket.

Ezért kellenek végre a mesék a lányokról, akik szépen összeszedik magukat és értelmes célokkal töltik ki mindennapjaikat és nem arra várakoznak naphosszat, hogy mikor jön már a hős lovag.

Ennek, egy ugyan kicsit nagyobb lányoknak szóló és korhatáros, de egészen belevaló példája volt az én képzeletemben a Szex és New York. Azonban végigülve a hat évadot azt tapasztaltam, hogy a tündérmesékhez képest a különbség csak annyi Carrie esetében, hogy ő nem énekel, hanem a harmadik évad közepétől valamilyen teljességgel értelmezhetetlen okból random helyen és időben, de részenként legalább kétszer sikítozik, ha boldog ha szomorú, ha kell, ha nem. Amúgy meg minden kalandja teljességgel királylányos: várakozik és elüti az időt, amíg a herceg végre magához nem tér és érte nem jön a fekete limuzinon.

Félreértés ne essék: a szereplőkkel együtt sírtam-nevettem, és tök jól szórakoztam, amit más sem mutat jobban, minthogy három hét alatt ledaráltam mind a hat évadot. De a két koktéltól becsípve felbátorodott, férfiakat leszólító és a rossz kapcsoltokból bölcs mondatokkal büszkén elbillegős közjátéktól azért két háztömbbel messzebb van az a lelkiállapot, amiben a herceg kellemes, de nem szükségszerű desszert, ami jöhet, mert az édességnek mindig van külön gyomor, de semmi gond, ha elmarad, hiszen nem az édességért ettük végig a menüt.

És különben is: már jóllaktunk a 'az önmagam miatt boldognak lenni és elfogadni magamat’ főfogással.

 Feltételezésünk az amerikai, ihatatlan kávéról nem teljesen alapok nélküli. A klasszikus americano nem más, mint víz és valami fekete színű lötty félúton a mosogatólé és a túl sokáig állt fekete tea között. Ezzel tisztában voltam és egyszer-kétszer már volt is hozzá szerencsém. Nem haltam bele, de azért a gondolat, hogy rituálészerűen ezt fogyasszam New York-i tartózkodásom két hosszú hónapja alatt, az leginkább köszi, de nem, köszi.

Viszont azt tudtam, hogy ha két napnál tovább vonom meg magamtól, a legalább kielégítő szintű kávé-adagomat, akkor a túlélési készségem drámai beszűkülése, valamint interakciós formáim agresszívba fordulása várható. Tehát erős volt a nyomás, hogy ha nem is napi rendszerességgel, de legalább néha töltsek a szervezetembe némi értékelhető koffeint, az ön- és közveszélyes állapotba helyeződésem elkerülése végett.

Felkerekedtem hát, jó reménytől övezve, hogy bebizonyítsam: igenis lehet jó kávét inni Amerikában. 

Hatalmas meglepetésemre New York erős felütéssel indított.  És még csak túl nagy erőfeszítést sem kellett beletennem a dologba: mivel a Bryant Park nagyon közel van az irodához, így oda sétáltam át először koffein vadászatra. Ekkor még nem tudatosan kerestem kifejezetten jót, csak próbáltam inni valami nem rosszat. Ebben a féldirekt állapotban jött szembe egy kis bódé a park szélén, rajta a név: Joe Coffee Company.

                                                                                                                     

Akár jó jelnek is vehettem volna, hogy a kis bodega előtt tisztességes mennyiségű ember várakozik, azonban ez a tény önmagában nem kergetett hamis illúziókba, ugyanis addigra már tapasztaltam, hogy itt mindenhol, mindig, mindenki sorban áll. Az első, valóban értékelhető jel az volt, hogy a táblán normális kávé kínálat volt, nem vaníliás, csokis, vattacukor ízű, hanem eszpresszó, macchiato, és még cortado is. Széljegyzet: a kávé az az eszpresszó. Nem a tejeskávé, nem a capuccino és nem bármi egyéb, tejjel megfojtott cukorral agyonütött folyadék. Már nekem. Az ideális szervírozási állapotom az éppen egy löttyintésnyi, kellemesen zsíros tej. Lenne. Mivel azonban a tej is a nem fogyasztjuk, mert műtét lesz a vége listám egészen előkelő helyén foglal helyet, ezért a tartósan fullos élményről le kellett mondanom és maradt a szinte olyan megoldás: a mandulatej. Külön csodálatos élmény, hogy az általam látogatott helyek többségén cukrozatlan, ún. barista típusú mandulatejet is használnak, amit kifejezetten a kávéhoz találtak ki, és szinte olyan krémes, mintha tej, vagy akár tejszín lenne.

De vissza Joe-hoz. A kávé maga remek. Nem az ihatatlanul keserű, és a tej éppen jó arányban hozza ki a csepegtetett kávék jellegzetes, karamellás utóízét. Kedvencem lett az első pillanattól és azóta is visszajárok, hetente legalább egyszer.

 Az igaz, hogy kapott egy hatalmas adag hátszelet a szerencsés körülményektől, amit a megkönnyebbült, jókávé-találás okozta, felmagasztosításra hajlamos örömöm tett bele az élménybe, de a többszöri visszatérés egyik esetben sem okozott csalódást. Azonban az abszolút visszajáróvá válásom közvetlen kiváltója a második látogatásom lett, amikor is kicsit tovább vártam az eszpresszómra. Mint öt (!) perc után kiderült azért, mert elfelejtették a rendelésem. Egy hang nélkül, a legnagyobb természetességben nyújtottak át egy bónt, ami egy ingyenes kávéra jogosít, a kellemetlenségért cserébe. Ismerős helyzet? Ja, hogy nem? Pedig érdemes lenne kipróbálni, ajánlom az otthoni vendéglátás szíves figyelmébe.    

A második felfedezésem szintén véletlen volt. A High Line és a legújabb különc épület, a Vessel környékén feledkeztem bele a környékbe, amikor a szervezetem jelzett, hogy kell neki kávé. Azonnal. A környék eléggé üzleti, ebből borítékolható volt, hogy valahol lesz kávézó, csak nem mindegy, hogy milyen, ugye. Elsőre nem is igazán találtam mást, csak nemzeti kávéboltot  Starbucks-t, azonban egy bevásárló komplexumba betévedve a Blue Bottle Coffee kis kék üveges logója elvezetett a gyógyszeremhez.

És itt egyből be is kell vallanom egy apró csalást: az eszpresszó-szabályom ebben a kávé-kincsesbárban megbicsaklott picit. A szilárd elhatározás adott volt, azonban megláttam a kiírások között egy olyat, ami annyira felkeltette a kíváncsiságom, hogy azonnal ki kellett próbálnom: New Orleans caffe latte. Annyira hívogatott a név, hogy kikapcsoltam az elveim duruzsolását és rendeltem. Nem. Bántam. Meg. Úristen. Tisztán tiltólistás, de valamiben meg kell halni, ugye? Hát akkor már miért ne jeges, krémes, kávészirupos, egyébként még minden bűnös egyéb dolgon is átérezhetően jó kávé-túladagolásban?

Megnyugtatásképpen: kipróbáltam a sima eszpresszójukat is, ami hozta a már sejtettet: aromásan krémes, pont megfelelően robosztus. Egyébként jelzem, ezennel ki is merítettem a kávéminőség-elemző szótáramat. Nem igazán értek hozzá, ezek a szavak is csak az ízlelés kapcsán jönnek, ne kövezzen meg senki, ha esetleg kávészakmaiságom nem kellően szofisztikált.

A jókávé-találás projektem ezen a ponton, teljesítettsége okán akár le is zárulhatott volna. Azonban annyira megtetszett a felfedezés folyamata, hogy tovább folyattam kalandozásom New York kávézóinak, milyen öröm, ezt leírni: dzsungelében. Az, hogy sok, jó kávézó van, utólag belegondolva egészen logikus dolognak tűnik: ez a világ legösszetettebb városa. Ennek a ténynek pedig kb. egyenes következménye, hogy jó kávéhely is fellelhető kellően bőséges mennyiségben.

A következő választottam a Birch, ahova egyébként kifejezetten koncentrált munkavégzési/írási céllal vegyes kísérletezési hajlandósággal ültem be. Az eszpresszó lágy, krémes, csokis utóízzel.

Az eddigiek fényében meglepődve tapasztaltam, hogy csak zabtejjel tudnak szolgálni alternatív fronton. Ezen kívül, mivel az itteni tartózkodásom hosszabbra sikeredett, a kávén kívül a hely maga is nyomot hagyott bennem: nagyon jó energiái vannak, viszont kicsit zsúfolt, ezért nem éppen a legelmélyültebb munkavégzésre megfelelő. Ezt erősíti az is, hogy van a közelben fogható, ingyenes net, de a hely maga wifi-mentes. Sajnos azóta azt is tapasztaltam, hogy a 88. utcában található helyükön pedig közel-távol nincs wifi, úgyhogy a hálózatot igénylő munkavégzés ott biztosan nem adott.

Az egyedi helyek felfedezésének gondolatát kicsit árnyékolta a felismerés, hogy ezek a jó kávézók is láncban, a városban több ponton fellelhetően működnek. És valóban kevéssé vitatható, hogy ha valami jó, akkor nem baj, ha nem kell elzarándokolni érte a város 15 kilóméterrel távolabbi pontjába. Azonban ez alól a keserédes szabály alól is találtam egy üdítő, szívemnek igazán kedves kivételt a lakóhelyem kövezetlen közelében, a ’The Chipped Cup’-ot. Amiből eddigi tapasztalataim alapján csak egy van.

Ezen a ponton már megnyugtató bizonyossággá erősödött bennem a tudat, hogy az ilyen helyeken, ha kávét kérek, azt is fogok kapni, szóval a minőség leírását ezennel minimalizálom: fincsi, keserű, csepegtetett kávé, azonban az erős jellegzetes, karamellás íz nélkül.

Ami miatt azonban idekívánkozik és a hétvégi délutánjaim nagy részére itt ragadtam egy könyvvel, vagy egy - akartam írni, hogy jegyzetfüzettel, de kit akarok én átverni -, laptoppal, az főként a hely hangulata. Egy háztömbök közé ékelődött kedves, romos, kis udvar tartozik a kávézóhoz. És ugyan nem tettek túl sok gondolatot az enteriőrbe, de talán éppen ettől az ad hoc odadobált szék és asztal elrendezéstől lesz olyan érzése az embernek, mintha a saját belvárosi kis kertjében üldögélne.

A belső rész sem kevésbé különleges. Kellemes nem túl hangos zene, és ritkaságszámba menően nem túltolt légkondi. Ez persze nyilván megint nem csak saját felismerés: a környék apraja-nagyja idejár, randira, baráti beszélgetésre, anya-lánya programra, de még üzleti megbeszélésre is. És természetesen a hely különlegessége másokat is megihletett. Közhelyesen megmosolyogtató volt a felismerésem, mikor belemerülve a jegyzeteim begépelésébe a következő mondat ütötte meg a fülem: „Igen, manapság mindenki írónak képzeli magát.” Dühtől vegyes szégyenérzettel, replikára készen néztem fel a laptopomból, amikor is körbetekintve nem tudtam megállni, hogy hatalmas nevetésben ne törjek ki. A helyen, amerre a szem ellát szorgos kis kezek koptatták a billentyűzetet. Egyik-másik író lány vagy fiú esetén pedig mintha egyenesen tükörbe néztem volta: kis jegyzetfüzet, felé görnyedt testtartás, mellette laptop, szöveg bevitele, tekintet a papírról a laptopra és vissza. Önreflexiónak nem lévén híján, elengedtem hát megint egyediségembe vetett hiú ábrándképem és folytattam az írást.

A jó kávézók felsorolását akár folytathatnám is, mert valóban rengeteg-számtalan-piszoksok van még. Nekem tetszett még a klasszikus olasz, a Zibetto, ahol csak egy pult van, mert olaszosan csak felhörpinted a kávéd és már menj is, a Le Pain Quotidien, aminek a Central Parkbban található kihelyezését ajánlom. Vagy az indokoltan hatalmas-hatalmas sorban állást generáló, valóban kiváló La Colombe kávé, a Chipped Cup-hoz hasonló hangulatú Ocafé, vagy a Van Leeuwen, ami ugyan kakukktojás, mert alapvetően fagyizó, de a honeycomb fagyival felturbózott eszpresszó kötelező, ha valami igazán különleges kávé-élményre vágyik az ember.

Egy szó, mint száz, felmérésem eredménye várakozáson felülire sikeredett: a klasszikus amerikai kávé továbbra is a legrosszabb és a legelterjedtebb, de ha akarja az ember, New Yorkban bőven meg tudja találni az igazi eszpresszó élményt.

Azt mondják, a New York-iak sétálnak a legtöbbet Amerikában. Most már legalább tudom, hogy miért.

Azt hittem a római létezésem alatt tapasztalat buszsofőr-vonatvezető, vagy minden egyéb, létfontosságú munkát végzők, random időpontban, minden átgondoltság és szervezés nélkül elkezdett munkabeszüntetése után kaotikus állapotból már nem lehet nekem újat mutatni, de a tegnapi New York-i áramszünet rácáfolt erre az optimista képzelgésemre.

Az tény, hogy az áramkimaradás nem éppen olyan, amit nagyon előre be lehet tervezni. Megtörténik jobbakkal, fejletebbekkel is, ez van. Viszont az előrelátás és a helyzetkezelés már egyáltalán nem kellene, hogy az ugyan mindegy kategóriába essen. Különösen nem a fejlettebbeknél.

Pedig pontosan ez történt.

Voltam olyan optimista és áramszünetet még női megérzéssel sem jelezni képes, hogy ezen a csodás szombati délutánon Brighton Beach-en töltsem az időmet. Egyébként ez a városrész a befogadója New York legnagyobb orosz populációjának, és rövid kirándulásom során a kulturális és egzisztenciális sokszínűségtől nem győztem csodálkozni, de ez egy másik bejegyzés témája.

A strandolás - városnézés - autentikus oroszkaja kipróbálás után a szombatomat abszolút kimaxoltam. Gondoltam én. Este hétkor indultam, és úgy számoltam, hogy fél kilencre haza is érek. Tervezetem én.

Na, ezt a tervezést és gondolkodást és úgy általában mindent, ami előreviszi az embert kezdtem újraértékelni, nagyjából a huszadik, mozdulatlan metróban töltött percem után. Még Brooklynban jártunk valahol, amikor a sofőr bemondta, hogy áramszünet van, ezért kicsit állunk. A kritikus fél óra után lassan elindultunk, de csak a 14. utcáig jutottunk. Ott egy újabb kényszerpihenő következett. Ez azért fájt különösen, mert csak a következő állomásig, a 34. utcáig kellett volna eljutnom és ott átszállnom egy másik szerelvényre. Viszonylag lassan esett, le az alternatív megoldás, de tíz perc után rájöttem, hogy ennek az üldögélésnek sok értelme nincs, ezért elindultam gyalog. A 14. és a 34. utca között pontosan akkora távolság van, amekkorának hangzik: 20 háztömb. Mivel egy háztömbnyi távolság egy-két perc, ha siet az ember, akkor talán még kevesebb is, ezért egész gyorsan leküzdöttem a távot. Hozzáteszem, hogy ezen a környéken nem ismeretlen számomra a gyaloglás, ugyanis bő egy hete a tűzijáték-tébolyban is itt vonulgattam többedmagammal, akkor sem teljesen önszántamból.

Nem baj, gondoltam, úgysem láttam még a várost ilyen sötétben, valószínűleg nem is fogom, nem árt a testedzés sem, satöbbi, szóval igazából még boldog is voltam, hogy gyalogolhatok.

Már épp meguntam a folyamatos tűzoltó szirénát és fura félhomályt, amikor megérkeztem célomhoz. Reméltem én. Leértem a metróhoz, felszálltam az épp érkező járatra. Milyen szerencsés vagyok, hogy épp elcsíptem. Hittem én. Egészen addig, ameddig be nem mondták, hogy a következő, a 42. utca lesz egyelőre a végállomás. Még mindig hihetetlenül optimista voltam, ugyanis a 42. utca, a Time Square, hatalmas metró csomópont, majd biztosan találok valamit, gondoltam.

Hát nem találtam. Olyannyira nem, hogy volt szerencsém látni, ahogy a sokszintes metró aluljáró minden létező zugából áramlik ki a milliónyi ember, mivel minden járat leállt.

Itt már picit apadt a lelkesedés, de még mindig reméltem, hogy ez egy pillanat alatt megoldható probléma, és ha sétálok pár megállót, akkor addig pont minden helyre is áll. Megmagyarázhatatlan módon nem gondoltam bele, hogy ekkor már másfél órája úton voltam, és nem történt semmi változás, max annyi, hogy a metrók lassan közlekedésből álló állapotúra váltottak.

Ezen a ponton felvetődhet egy másik jogos kérdés: vajon miért nem gondoltam, arra, hogy befizessek egy taxira, uberre, lovashintóra vagy akármire, ami nem központi árammal mozog és jutok haza azzal? Nos, erre nem az a válasz, hogy mert ennyire olcsójános vagyok. Ennél sajnos sokkal furcsább/szomorúbb a valóság. Ugyanis az évek során már sokszor bebizonyítottam magamnak és a környezetemnek, hogy szuperképességem abban érhető tetten, hogy meglepően gyorsan tudom magamat halmozottan hátrányos pozícióba taszítani olyan helyetekben, amik alapvetően nem lennének teljesen kilátástalanok.

Ebben az esetben ez a következő módon zajlott: én délután, mit sem sejtve a strandra indultam el. És mint olyan, nem vittem magammal a pénztárcámat, mert ellopják az nem strandra való. Viszont, amikor nem bankkártyával felszerelve mozgok, általában annyi készpénzt viszek magammal, hogy az elég legyen váratlan helyzetekre is, például ha neadjisten taxit kell hívnom. Eddig ezzel még nincs is baj. Csakhogy ezen a napon valamiért leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy indokolt és kevésbé indokolt vásárlásokba bocsátkozzak, az igencsak véges pénzmagomból. Jó, enni kellett, és áldom is az eszem, hogy a kellemes gyaloglásba torkolló hazautam előtt bejuttattam a szükséges energiát, de a random boltban meglátott random kártyajáték impulzus-megvásárlása már nem biztos, hogy a legátgondoltabb ötlet volt. A taxit tehát a 7, maradék dollárral a zsebemben kilőttem.

Mi a helyzet az uberrel? Azt ugyanis elég mobil alkalmazáson keresztül megrendelni és fizetni, így ez lehet a tökéletes megoldás. Nos, igen. A telefon. Ez egy szükséges, mondhatni elengedhetetlen kellék ahhoz, hogy az ember ubert tudjon telefonos applikáción keresztül rendelni. Bizony, ezzel is akadt egy kis problémám. Ugyanis igen, jól sejted, a telefonom ekkorra már rég lemerült. Na, nem ám alacsony töltöttségi szinttel, egy-két százalékon, hanem úgy rendesen csontig végkimerült. Persze ez sem lett volna baj, hiszen kellően átgondoltan, nem indultam csak úgy el egy ilyen hosszú útra töltő nélkül.

Kár, hogy az áramszünet nem az a helyzet, amikor egy töltő egy lyukas garast is számítana a szituáció optimalizálásában.

De még mindig maradt opció, hiszen ott a felszíni közlekedés. A szállásomhoz busszal is el lehet jutni, és szinte a ház előtt áll meg. Kicsit lassabb, mint a felszín alatti közlekedés, ezért általában nem azt választom, de áramszünet esetén az ember nem válogat. Igen ám, de itt érkezett a képbe a szervezés kérdése. Egészen pontosan annak a hiánya.

Gyalogszerem épp az 59. utcához érkezett, ahol egyből meg is kérdeztem egy kedves rendőr hölgyet, hogy vajon hol várható az északi busz érkezése. Ő teljes magabiztossággal mutogatott a tér távolabbik felébe, ezért elindultam arra. Nem volt túl specifikus az információ, ezért odaérkezvén, újabb adag rendőrt kérdeztem az északi városrészbe induló buszok fellelhetőségéről. Ők, akik egyébként épp a lezárt metrófeljárót őrizték, kerek perec kijelentették, hogy buszra nagyon ne számítsak, pláne, ha északra akarok menni. Ezzel, a szívemnek kevésbé jól eső információval sújtva, azért még reménykedve megkerestem a buszt és vártam rá tíz percet. Természetesen nem jött. 

Ezen a ponton lett számomra tiszta, hogy az előttem lévő 90 háztömböt nagy valószínűséggel gyalog kell megtennem. Nem tudom, hogy az állandó sziréna ment-e az agyamra, vagy csak simán a fáradtság és a meleg, de arra a gondolatra, hogy pár kilómétert gyalog kell megtennem, valami egészen különös, szinte földöntúli béke öntötte el a lelkemet. Ekkor még szerencsére nem tudtam, hogy ez a táv kb. 7 és fél kilométer pluszt jelentett az eddig megtett 4 kilóméteremhez. És akkor még a Brighton Beach-i sétát nem is számoltam. Minden esetre a bizonytalanságot és a valaki majd talán csak mond valamit reményt végre elengedhettem. A két lábamra hagyatkoztam, amiken előbb, vagy utóbb, de biztosan hazajutok. Közben pedig tengernyi időm lesz gondolkodni.

Zarándokutam, mert azt hiszem, ezek után már kijár, hogy ilyen névvel illessem, valóban úgy telt, ahogy klasszikusan szokás: sokat elmélkedtem, nagy megvilágosodásokkal lettem gazdagabb, és közben még útitársakra is leltem. Mauritio, a kolumbiai mosógép szerelő a 66. utcánál csatlakozott, míg Pablo, a spanyol felszolgáló egy esküvő végeztével szegődött társaságunkba a 72. utca környékén. Nem mellékesen egy halom, kipróbálásra érdemes éttermet és bárt láttam útközben. De ez már tényleg csak hab volt a tortán.

Végül a 96. utcánál mentett meg a pótlóbusz. Épp kapóra jött, ugyanis szégyen ide, vagy oda, ekkorra már eléggé elfáradtam.

Fél kilenc helyett negyed egykor, indokolatlanul boldogan értem haza, ahogy utólag kiszámoltam 8 kilóméter, vagy, ha úgy tetszik, az én New York-i, mini El Camino-m megtétele után.

Az egyik ismerősöm Facebook bejegyzéséből jutott eszembe: pride hónap van. Így persze már indokolt a sok szivárványos zászló-masni-leértékelés mindenhol. De egy kicsit azért tovább gondoltam a dolgot: ha elmúlik ez a hónap, akkor a hintó visszaváltozik-e tökké? Vagyis, vajon a pride hónap New Yorkban olyan, mint a Karácsony és az ajándékozás a világ bármely pontján: van egy obligát időszak az évben, amikor az All I want for Christmas ritmusára árad belőlünk a szeretet, és a Jingle Bells ütemére ajándékozzuk a családunkat, ha kell, ha nem, hogy aztán az év hátralévő részére szépen el is csomagolhassuk az egész körítést a csúcsdísszel együtt? Vagy létezik, hogy ez valami más? Szóval belegondoltam...

…és rájöttem, hogy bámulok.  Egy hónap eltelt és még mindig rajta felejtem a tekintetemet egy kézen fogva andalgó férfi páron, vagy a babakocsit toló lányokon, akik feleségei – egymásnak. És itt nincs vége: még mindig azt hiszem, hogy rosszul hallok, amikor az egyik fiú a csoportomban egy beszélgetés során a férjére hivatkozik, vagy amikor a másik srác arról beszél, hogy az első erotikus álma tinikorának kezdetén a saját Kis hableány plakátja és a tesója tini nindzsa teknős poszterének ötvözetéből indult. Próbálok természetesen reagálni, de azért bennem van, hogy aztaaaa. És észreveszem magam.  Aztán meg másokat, hogy ők tényleg azok is, nem csak próbálnak. Iszonyú lelkiismeret furdalást érzek, hogy ez nekem fura, és megfedem magam érte. Önreflektálok kicsit és öt perc után ott tartok, hogy teljes tudathasadásos állapotban szorongok: mi a fene, hát eddig teljesen elfogadónak ismerem magam. Aztán beüt a dolog: nem azon botránkozom ám meg, hogy ki, mivel és hogyan életmódot folytat, hanem az sokkolt, hogy beszélnek. Arról, hogy kik ők. Hogy úgy tesznek, ahogy tetszik. Valójában. Természetesen. A mindenen átsütő magától értetődő ütött arcon, de úgy hogy igazából egy hónapja nem térek magamhoz: hogy ilyen is van. Még fel sem ocsúdtam ebből a pofonból, akkor jött ez a másik, ez a nagyobb, ez a vágatlan: mi, kedves barátaim, még nagyvonalúan számolva is, legalább hárommillió fényévre vagyunk ettől a, nos, igen, mitől is?

Ahhoz, hogy megpróbáljak választ találni arra, hogy mi ennek a csillagrombolóval sem leküzdhető távolságnak az esszenciája, ami a mi magyar így született ilyenné lett rögvalóságunk és az amerikai álom között feszeng, még egyet hátra kellett lépnem, otthonra. Ugyanis pár nappal az indulásom előtt pánikszerű vásárlási roham tört rám. Az indok: nincs egy rongyom sem. Na, ennek a szélére meg írhatnám, hogy muhhahaa, de ide meg azért nem fér el semmi, mert a margót háromszor széltében hosszában az egészen kiterjedten létező ruhatáram darabjai borítják. De ez persze nem tántorított el attól a szilárd tévképzetemtől, hogy az Ötödik sugárútról egészen egyszerűen kitiltanak, ha nem vágom magam talpig Chanelbe. De mivel a pénztárcám, a bőröndöm és a kívülálló értelmes környezetem racionalitása minden küzdelmem ellenére diadalmaskodott, le kellett mondanom arról, hogy még otthon elköltsem a kinti albérletpénzemet indokolatlanul túlárazott textíliára.

Ezek után dobogott is rendesen a szívem, amikor először kidugtam a fejem a metró aluljáróból: na, most fogják észrevenni, hogy ez csak h&m. Be is csuktam a szemem és vártam. De semmi. Lassan kinyitottam. Körbenéztem és az láttam, hogy az egy dolog, hogy senki nem köpködött meg, amiért nem csüng rajtam legalább valami közepesen jól hamisított Louis Vuitton, de annyira magasról tett mindenki a létezésemre, hogy nem győztem kitérni a szembejövő fürdőköpenyes, papucsos bácsi útjából.

Aztán teltek a napok. És már nem is tudom pontosan, mikor, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy valami megváltozott. Valami megmagyarázhatatlan könnyedséget kezdtem érezni, szinte már lebegtem és azt vettem észre, hogy úgy veszek levegőt, mintha eddig még soha nem csináltam volna ilyet. Az utcákat járva kezdtem el érezni talán, igen talán akkor, amikor a hatszázadik ember elsétált mellettem kinyúl pólóban, koszos farmerban és szakadt papucsban. Aztán ez lett a kulcsa a megoldásnak: nem is hatszáz, hanem kis kerekítéssel minden egyes létező ember ebben a városban hipermagasról tesz rá, hogy a másik mit és hogyan gondol róla.

Ezt viszont csak azért tehetik meg, mert minden egyes létező ember ebben a városban gigaübermagasról tesz rá, hogy a másik hogyan és mit tesz, vagy gondol. És a nagy tudomány, hogy mindezt nem a leereszkedő, kegyet gyakorló, én most elfogadó vagyok, ezért liberális gondolkodásom teljes glóriájában áldásom adom a viselkedésedre módon teszik, hanem, ahogy jön: magától értetődően.

Ez a nemérdekel persze nem jön egyik pillanatról a másikra. Észrevétlenül kuporodik fel az ember vállára. Kitartóan oldja a kis, rejtett görcsöket, az apró szorongásokat, társadalmi elvárás okozta ez kellene éreznem, ezt nem szabad gondolnom, itt kellene tartanom - frusztrációkat. Szépen, fokozatosan halad napról napra más területre: hajam, ruhám, sminkem, járásom, nézésem, nevetésem, tüsszentésem, nemem, korom, státuszom, gondolataim, tetteim, létezésem.  Nem érdekel, mert az enyém és ameddig nekem úgy jó, addig ez így lesz.

És az elfogadás lényege talán itt kezdődik. Mert az egy dolog, hogy úgy gondolom, az a normális, hogy szabadon választom meg hogy mit, hogyan és miért gondolok, veszek fel, szeretek, vagy nem és talán még e szerint is cselekszem. De amikor végre leesik, hogy a Kit érdekel?! nem csak egy üres frázis egy magazin Fogadd el magad! gyorstalpalójából, vagy egy leporolt hippi-életérzés, hanem az az állapot, amikor nem csinálok mást, csak minden belemagyarázás nélkül, egyszerűen megengedem magamat magamnak: na, az egy egészen új szinten felszabadító érzés.

Ide eljutni valóban nem egyszerű folyamat. Pláne nem a ’Ha férfi vagy, légy férfi’ és női princípiumok unokaszülési tébolyában. Pedig, ha ezt az akadályt leküzdenénk, onnantól már igazán csak sétagalopp lenne a másiknak is megengedni ugyanezt.

A fényéves feszengésünk addig minden esetre biztosan nem fog megszűnni, ameddig nem fogjuk fel és fogadjuk el ennek a folyamatnak a lényegét: a két oldal párban jár, mind a kettő kell, ahhoz, hogy a másik tudjon működni: megengedem, magamnak, megengedem neked. Ez az alap, ha ez megvan, akkor már kettesben döcögünk.

Szóval messze még az alagút vége és a sebesség, amivel leküzdjük, de minden adott, hogy megérkezzünk egyszer. Addig is csak arra vigyázzunk, hogy az egyik kanyarban ne sodródjunk közönybe. Persze az is megesik, még itt, a kolbászokkal kirakott kerítések Mekkájában is. De az már egy másik lapszél.

Van néhány olyan jelenség, ami felett egyszerűen nem tudok napirendre térni. Az egyik, bár, jobban belegondolva, egyelőre leginkább csak egyetlen ilyen: a tűzijáték-nézés.

Miért, mikor és hol lett ez ennyire nagy szám? Mert kétségkívül az. És ami a legfurcsább: az évek alatt valahogy minden nép-nemzeti-heroikus-állam-esemény kötelező kelléke lett. Így van ez nálunk, államalapító Szent Istvánunk sátoros ünnepén, és nincs ez máshogy a világ többi országában, köztük történetesen az Amerikai Egyesült Államokban sem. Mivel július 4-ét volt szerencsém a leg-ek Szabadság-szoborral, nemzeti öntudattal és elfogadással túlfűtött városában tölteni, adódott a lehetőség: megnéztem magamnak, hogy működik a patriotizmussal tűzdelt tűzijáték-biznisz New Yorkban.

Már az elején le kell szögeznem, hogy én és a tűzijáték-nézés meglehetősen rossz kapcsolatot ápolunk. Egészen annyira, hogy 12 éves korom környékén elvesztettem érdeklődésemet iránta, és azóta szüneteltetjük a dolgot. Egyszer-kétszer, az évek során még fellángolt néha a régi tűz, de csak azért, mert elfelejtettem, milyen volt nekünk együtt. Így amikor meggyőztem magam és belementem, hogy újra találkoztunk, egy-egy augusztus 20-a erejéig, mindig kiábrándító volt az esemény utáni ébredés: megint csak untatott az egész.  

Ezt az alaphelyzetet fejelték meg azok az alkalmak, amikor szeretett fővárosukban találkoztunk. Nem volt sok ilyen alkalom, de azok egytől-egyig emlékezetesen borzalmasak voltak. A budapesti tűzijáték nézési kultúra ugyanis minden körítés nélkül sokkoló élmény: tömeg, tömeg és még tömeg. Mindenhol, mindenhonnan emberek csüngenek és áramlanak és körbefognak és szoronganak, toporognak és fullasztanak. Hatalmas küzdelmekkel lehet elfogadható helyet találni a megtekintésre, és amikor megvan, akkor persze állni kell végig és már jó előre a helyszínre kell érkezni, mert különben csak a lehetetlen helyek maradnak. Előtte is, de a vége után meg aztán hatványozottan igaz, hogy lehetetlen közlekedni, mozogni vagy egyáltalán megmozdulni a tömegben.

Az eddigi, nem túl sok, ám annál inkább kritikus élményem után indultam neki, hogy megtekintsem a Függetlenség napi tűzijáték-eseményt New Yorkban. És ha mindez még nem lett volna elég, a józan paraszti logika azt is előrevetítette kegyesen, hogy egy tízmilliós nagyvárosban ez picivel nagyobb, jóval durvább és valószínűleg még annál is sokkolóbb lesz, mint amit eddig tapasztaltam.

Az elindulási lelkesedésemen mindezek nem segítettek, de úgy okoskodtam, hogy ha megfelelő időben érek oda, akkor elkerülöm a tömeget. Kinéztem az esemény oldalán az egyik ajánlott tűzijáték-megtekintési pontot és elindultam. Nagyon rövid időn belül bebizonyosodott, hogy ismét megdőlt az a már többször tévútra vezető elképzelésem, hogy én vagyok a legfurfangosabb elme a vidéken, mert láss csodát, a korán érekzős technikát nem csak én okoskodtam ki. Olyannyira nem, hogy már az első ilyen ajánlott ponttól 1 kilométerre lévő metrómegállónál emberhullámba ütköztem. Itt még azzal nyugtattam magamat, hogy ez csak a szokásos turista áradat, teljesen normális helyzetkép. Ahogy haladtam a kinézett pont felé, vált egyre kínosabb valósággá, hogy ez a sok-sok lelkes versenyző ugyan oda igyekszik, ahová én.

Apropó igyekezet. Az egy hatványozottan erős kifejezés a helyzet leírására, tekintve hogy az alakuló emberfolyamban egy idő után nehéz volt dinamikusan haladni. Azzal nyugtattam magam, hogy a térkép alapján a part, ahonnan kiválóan megtekinthető a mesterséges fényjelenség, már igazán közel van, ott majd szétoszlunk és lesz levegő. Ezen a ponton ütköztem bele egy korlátba. Szó szerint. Ugyanis a parttal párhuzamos második utcát mobil fémkerítésekkel zárták le. Csak előre meghatározott pontokon lehetett átkelni a kordonon, hogy utána a másik oldal kordonnal elválasztott utcáján sétálhassunk vissza a megtekintési pontikg, plusz másfél kilóméter nettó gyaloglást hozzáadva ezzel az élményhez.

A kordonokat felvigyázó rendőrök előtt viszont őszinte elismerésem. Az ezredik embert is türelmesen igazították útba, nagyon kedvesen, előzékenyen közölték, hogy tovább kell menni, itt és itt nem lehet átkelni, boldog júliusnegyedikét kívántak és teljes együttérzésről tanúskodóan bíztatták a menetelőket, hogy nyugi, már nem sok van, már csak egy háztömb, ígérjük és vége.

Tehát nagy levegőt vettem és tovább sétáltam. Mindegy, gondoltam, biztosan azért szervezték így, hogy fokozatosan eltereljék a tömeget, milyen okos. Igen, nagyon okos. Lett volna, ha ez tényleg így működik. Ugyanis a következő sokk akkor ért, amikor rájöttem, hogy a kordonok közé erőltetett menet nem apad, hanem egyre csak sűrűsödik, majd egyszer csak megállt. Két háztömb között voltunk éppen, de a part még nagyon messze volt és egyébként is az nem létezik, gondoltam, hogy innen akarnak, ilyen tömegben tűzijátékot nézni? Hát a negyede sem látszik a hatalmas háztömbök miatt! De félelmem beigazolódott, mikor a mozdulatlan ember-massza határozottan az ég felé irányozott tekintettel kezdett helyezkedni.

Legalább megérkeztünk végre, gondolhattam volna, de ezt a tényt viszonylag kevéssé tudtam értékelni abban a helyzetemben, amikor éppen olyanná váltam, mint a fakanál az odaégett tejbegrízben: nincs mozgás se előre, se hátra, se fe, se le. Nem volt még pánikrohamom, de ott a tömeg és kordon, kellemesnek nem mondható ölelésében gyorsan kialakult bennem a szilárd meggyőződés, hogy itt pillanatokon belül tömegbe hajtó terrorista kocsik és puskákkal hadonászó, túlhúzott patrióták érkezése várható. Ezért, amikor a mi kordon részünket felügyelő rendőr szíve megesett egy járókeretes nénin és kiengedte, éreztem, hogy ez az én most, vagy soha momentumom: gyorsan utána osontam én is.

Amikor végre a kordonon kívül tudtam magamat, egészen rendesen átjárt a Függetlenség napi életérzés. Visszanyert szabad mozgásom boldog tudatában sétálgattam a kordonon kívül, de közeben persze igyekeznem kellett, ugyanis szigorú szabályok vonatkoztak arra, aki a kordonon kívüli, tiltott területen lépked: minél hamarabb elhagyni a tűzijáték-nézési zónát. Hát nem tiltakoztam.

Egy kieső részen találtam menedéket, olyan helyen, ahol az emberek végre egymástól normális szociális érintkezésnyi távolságra foglaltak helyet. Röviddel ezután elkezdődött a nagy esemény. Sokat erről a pontról sem lehetett látni, de nem is érdekelt különösebben: örültem, hogy élek.

Miután kiheverem, hogy nem haltam bele a tévképzeteimbe, elkezdtem figyelni a fényeket néző emberek arcát. Lelkem rajta, a tűzijátékot is szándékomban állt, de az első puff után már láttam, hogy ez is csak olyan, mint a többi: nagy a szája, de mikor teljesíteni kell, akkor semmi mást nem tud, csak a jól ismert három formát ismételgeti.

Az emberek már annál inkább lenyűgöztek. Hatalmas erőkkel fényképezték, szelfizték, videózták a sötét égen felvillanó fényeket, úgy hogy közben mindenkinek az arcán ott volt az az apró, alig észrevehető grimasz: Komolyan? Ez csak ennyi? Persze volt, aki próbált teljes erővel eltelve az égre tekinteni, egészen tökéletesen keltve az átélés látszatát, de a kb. 30 perces durrogás alatt még ők is kiestek a szerepükből néha.

Az esemény záróakkordjaként még nyomorogtunk egy jót  és tömegesen vonultunk is haza.

Az egész végén pedig a tapasztalat talán annyi, hogy nincs új a sötét égre fellövöldözött pirotechnikai termékek alatt az Újvilágban sem: olyan esemény ez a tűzijátékosdi, amit valahogy mindenki gondosan a hazafias érzületéhez ragasztózott és kötelező jelleggel részt is vesz rajta minden évben, titkon azt várva, hogy majd most talán tényleg érdekes lesz végre.

És amikor rájön, hogy ebben az évben is felesleges volt a tömegnyomor, az egymásnak feszülés és a végeláthatatlan vonulás, akkor legalább marad a hazafiasság esszenciája: a hatalmas felszabadulás és szabadság-érzés, hogy végre ennek is vége.

Van valami egészen különleges a gitárszóló alá komponált anyázásban. Talán leginkább az, hogy minden racionalitásnak ellentmondóan idilli.

(Szabadon választható, "mintha csak ott lennél" típusú, hangulati aláfestés a   megnyomásával érhető el:)

Nyár van, az ablak nyitva és lágy szellő fújja be a szombati nagyváros hang, szag -és érzet-hullámát. A konyhában ülök, és minden érzékszervemmel próbálom befogadni a boldogságnak ezt az egészen fura tüneményét.

Minden nagyváros más. Máshogy vibrál, mások az érzetek, a szokások, az emberek. És persze teljesen más a hangulat. Néha egyből megszokja az ember, néha egy élet is kevés megérteni, felvenni, vagy éppen megszeretni a ritmust. Azonban van egy dolog, amiben minden nagyváros átlényegül valami egészen mássá. Pontosabban, egy pont, ahol teret és időt nem kímélve, nemre, korra, vallási hovatartozásra és nemi identitásra való tekintet nélkül olvad velünk egybe. Ez pedig nem más, mint a nyári szombat délutánok belső udvara. Legyen az Budapest, Róma, vagy New York (csak úgy teljesen véletlenül, nem is értem, miért ezek jutottak éppen eszembe), a belső udvar hangja mindenhol ugyan azt a ritmus lükteti.

Azt figyeltem meg, hogy attól függetlenül, hogy szeretem, vagy nem az adott élethelyzetemet az adott térben és időben, ez az a kép, amire - lehetek bárhogy és bárhol -, kivétel nélkül mindig erősebben dobban a szívem.

Most éppen azt hallgatom, hogy az anya korholja a szomszéd kisfiút, mert az nem eszi meg a húst, közben a srác a harmadikról próbálja már ötvenedszerre eljátszani a Szarvasvadászt, de az utolsó hangot nem tudja befogni, ezért mindig újrakezdi. A kis fehér kutyát megint kizárták a szeméttároló udvarra, és keservesen nyöszörög. A légkondi végre bekapcsolt és eszetlenül zúg. A mosogatás közben eltört egy tényér, amiért az apa kiabál a lányával az ötödiken. A mosógép éppen lejárt a szomszédban, a lift a szintünkön csilingel, miközben repülő zúg el felettünk. A távolban hajókürt szól.

Változhat a napszak vagy a hangszer, a zene (Rómában Puccini szólt a gitár helyett, otthon a szomszéd kisfiú hegedűjátékát hallgattam), de ez az az egyveleg, ami mindenhol egyet jelent teljes bizonyossággal: életet annak minden keserédes boldog valóságával együtt.

A világ egy veszélyes hely. Ki tudná ezt jobban, mint a szülő. Hisz’ ő, nemes foglalkozásából adódóan már nem csak maga, hanem ivadéka miatt is kénytelen szembesülni nap, mint nap számos, végtelenül veszélyes helyzettel. A gyermeket védeni, óvni kell, minden esetben, tekintet nélkül arra, hogy hány éves, vagy hány ezer kilóméterre van tőlünk. A gyermek a szülő számára mindig gyermek marad. Ennek a legbiztosabb módja, ha úgy is kezeljük, mintha még öt éves lenne.

A fentiek valóságtartamát alátámasztandó, amerikai kultúrához való asszimilációs törekvéssel álljon itt, divatos kifejezéssel élve az apák napja csakzértsemmargójárahanem apropójából pár gyermeknevelési tipp felnőtt gyerek kezdő szülőinek:

• Mondjuk el neki, hogy ne ugorjon a metró, vonat, villamos, busz elé, ne menjen át a piros lámpánál, mivel egészen bizonyosan csak a vak szerencse és a csoda tartotta eddig életben minden egyes alkalommal, amikor nem együtt közlekedtünk. 
• Ha épp sötétedés után beszélünk vele és még nem ért haza, azonnal ígértessük meg vele, hogy hívjon minket, amint hazaér, mert addig nem alszunk. Legjobb azonban az utazás időtartalma alatti folyamatos, telefonos kapcsolat.

• Étkezni nem tud, szóval bátran mondjuk el neki, hogy reggelizzen, ebédeljen, vacsorázzon, különben nagy valószínűség szerint éhen hal.
• Nem tudja egyedül bezárni az ajtót, befizetni a számláit, eldönteni, hogy kit engedjen be a lakásba és kit nem, és úgy alles zusammen elkerülni a veszélyes helyzeteket. Ezeket minden adódó alkalommal, gondosan mondjuk el neki.
• Ha beteg, akkor bizonyosan életveszélyes állapotban van, ezért minden órában meg kell tőle kérdezni, hogy érzi magát. Sőt, miután a gyermek azt mondja, már jól van, a biztonság kedvéért kérdezzük meg tőle három hétig legalább naponta kétszer, hogy biztosan jól érzi-e magát.

• Ha véletlenül a gyermek ezek után még mindig arra adná a fejét, hogy valamiért önként felhív, akkor aggodalmunk jogos: előfordulhat, hogy nem fedtünk le valamit a fentiekből, ezért mindenképpen nyissunk a Mi a baj? kérdéssel. Ez a természetes felültés bizonyosan gördülékenységet és kellemes légkört biztosít egy minden nyomástól mentes beszélgetésnek.

• Ha a gyermek a mit ebédeltél, jól vagy, biztos nincs baj, otthon vagy-e már témák lefedése után esetleg szeretne valamit mondani a saját napjáról, ami teljesen valószerűtlenül, életveszélyes helyzetek folyamatos leküzdésén kívül mást is tartalmazott, például megdicsérték a munkahelyén, hallott egy érdekességet, olvasott valamit, amit szeretne velünk is megosztani, ne hagyjuk magunkat elterelni, ez mind nem fontos, biztosan valamit titkolni akar. Ilynekor a legjobb módszer, ha ragaszkdodunk A mi a baj? kérdés többszöri elismétléséhez. Semmiképp ne reagáljunk a gyermek témáira, így biztosan nem terelődik el a beszélgetés érdektelen irányba.

És ha valakinek a fenti tanácsok valamiért mégsem jönnének be, bónusz tippként javaslom megpróbálni elfogadni, hogy a felnőtt gyermek már nem szorul teljes mértékben szülői segítségére, mert akármilyen hihetetlen, magától is képes megérteni, hogy ha élni akar, akkor be kell szívnia a levegőt aztán meg kifújnia és így tovább.

Tehát, lehet, hogy ha picit elengedjük a görcsös anya/apatigris szerepet, akkor talán azt is észrevesszük, hogy milyen jó móka, hogy a gyerek már nem egy egysejtű szintjén van és lehet vele esetleg értelmesen beszélgetni is, ne adj’ Isten a tanácsát kikérni (aztán nem kell megfogadni, csak figyeljük meg mennyire örül neki, ha elhisszük róla, hogy ért valamihez).

Nem kell félni, ebbe az új, nagy gyerek - nagy szülő helyzetbe is bele lehet csempészni a féltés-óvás-nevelést, mert a nagy gyermeknek is jól jön, sőt bizonyos helyzetekben kifejezetten igényeli is ezeket, de csak okosan, mértékkel, nem az arcába tolva és pláne nem kéretlenül. Ez bizonyára nehéz, mert ilyenkor felébred a régi védelmező ösztön, amit, ha egyszer kiszabadult, nem egyszerű kontrollálni. Ilyenkor jöhetnek jól a fenti, kijózanító tanácsok.

Azonban akárhogy is sikerül megbírkózni a gyermek elengedési folyamatával, időnként sokat segít, ha hátradőlünk és élvezzük picit munkánk gyümölcsét: felnőtt a gyerek és nem halt bele. Mi kell más a boldog élethez?

Kisebb-nagyobb, zárójelbe tehetően csekély számú, nem értelmezhető szokástól eltekintve – pl. a gigaméretű hajszárítóm mindenhová magammal cipelése – tudatos utazónak számítom magam, azonban mostani készülődésem közben egy pillanatra mégis meglegyintett a mi van, ha ott az idegenben nincs tej-kenyér-bármilyen melegétel, pakoljunk hát fel gyorsan egy atomháborúra való tartósélelmiszert agylövés. Ez van, az Ikarusz buszos, csoportos nyaralásokon érlelt létezési formánk természetes velejárója, hogy elő-előtör néha ez a betárazós reflex a tudatalatti rejtett bugyraiból.

Mentségemre legyen felhozva, hogy elég speciális étrendet követek, ami vegytiszta formájában a nagyjából semmi és a levegő között foglal helyet valahol, ezért talán természetesebb lehet az aggodalmam, hogy esetleg nem fogok találni szója, glutén, tej, cukor és úgy általában ösztrogén mentes - és ide tényleg bármi jöhet, mert egy ilyen lista után már egészen egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy még válogassak is – kaját cipőtalpat.

Aztán persze legyintettem: ugyan, már hisz’ New Yorkba mész, hát azért csak lesz talán „pár” alternatív étkezési lehetőség. Azt hinnéd. Persze, hiszen ez lenne a magától értetődő, hogy egymást érik a bioboltok, meg az e-mentes mindenek. Megmosolyogtató. Így utólag bizony már hoznám én a magkenyeremet, de azon túl, hogy nem lehet, mert elég sokba kerülne, ha a vámon fennakadna a kis mellékes, az egész életérzést ledózerolná a hazai címke a vegán sajton.

Akkor jöjjön a váratlan fordulat: nem, valóban nem túl széles a skála mentes/bio/alternatív-kaja téren. Ameddig valamilyen készételről van szó ez a város maga a Mennyország: thai, kínai, vietnámi, olasz, orosz, osztrák, magyar, etióp, amit csak el mer képzelni az ember.

De! Amikor mindennapi kenyerünk bevásárlásáról van szó, akkor jön a szembesülés, hogy itt bizony nincs a megszokott biobolt1, 2, száz a körúton. Cserébe van deli, ami leginkább kisbolt és vannak nagyobb boltok és a piacok (ez utóbbit egyébként még nem volt alkalmam feltérképezni). Egyelőre még a tipikus, három kilóméter hosszú zöldséges-standos végeláthatatlan kínálatos hiper-mega boltokkal sem találkoztam a környéken, viszont az tuti, hogy nem csak a filmek szüleménye, olyan tényleg van az ország egyéb pontjain. Azonban itt be kell érni a kisebb és kevesebb választékot kínáló boltokkal, melyeknek az általam eddig észlelt Csomolungmája a Whole Foods. Ez az élelmiszerbolt lánc hivatott megtestesíteni A minőséget és AZ egészséget. A hazai kajabolt-piramisban pedig kb. egy Tesco fölét kapna osztályzatban. Mert amit tud, az tényleg csak annyi, mint amit kb. minden nagyobb hipermarket nálunk: van mindenből sokféle, ilyen csökkentett, olyan organikus, mentes szerű, környezettudatos. Azonban sajnos finoman szólva is van némi különbség a hipermarketes reform/csökkentett jajdejó és a kis bioboltokban kapható nemcsakrámondjukhogytermészetes élelmiszerek között. Főként az a bajom ezekkel, ahogy azt itt is tapasztalom, hogy leginkább az egyik összetevőre mennek rá, feltételezve, hogy vagy csak a gluténnel van bajod, vagy csak a laktózzal, ezért a legtöbb vagy-vagy alapon működik: van gluténmentes sokminden, de az nem cukormentes. Van tej -és laktózmentes dolog egy halom, de az nem szója és kukoricamentes. Azonban kitaró keresés eredményeként találtam kivételeket  és végül kisebb-nagyobb kompromisszumokkal ugyan, de mindenből találtam megfelelőt. A kompromisszum egyik része nyilván az ár. Amiről egyébként még nem szóltam, de nem is nagyon fogok, mert teljesen értelmelten hasonlítgatni: New York a világ egyik legdrágább városa Budapest, meg nem. Pont. (bár az ingatlan árak mostanság mintha nem tudnák, hol a helyük). Apropó, a Whole Foods beszerzésem így nézett ki:

Zöldség, gyümölcs téren egyébként, egész gyorsan rávilágítottak nálam tapasztaltabb vesenyzők, hogy azt csak ebben az organikus Mekkában, vagy piacon érdemes venni. Ezzel párhuzamosan az empírikus utam is erre az eredményre vezetett: rögtön a második napon gyanútlan epervásárlásba keveredtem egy, a lakáshoz közeli, mezei boltban. Ez az eper pedig, ahelyett, hogy megpenészedni kezdett volna (mondjuk a harmadik napon még az is egy erősen rossz irány) átalakulási folyamatok egész repertoárját vonultatta fel, a szivacsosodástól, a gumi állagúvá váláson át, a fakulásig.

Ezek után be kellett lássam, lehet, van valami ebben az organikus-nem organikus kategorizálásban. Az eddigi vidéki logikám azt mondatta velem: ha jó alaposan megmosom, akkor csak lejön róla minden nem odavaló. Hát a génmódosítást súrolhatom, az attól aztán nem fog csak úgy szublimálni a paradicsomból. Az eper-kísérletből okulva tehát csak organikusat. Ha már itt tartunk: az valami egészen új szinteken nyugtalanító, hogy van génmódosítás-mentességet tanusító címke. Tévedés ne essék, nem barlangban éltem eddig sem, de félelmetes a felismerés, hogy az amerikai élelmiszer-kultúrában ennyire egyértelműen elfogadott, hogy a szabad akaratodból a pénztárcád mérete szerint a piros vagy a kék kapszulát veheted, és utána aszerint fogyasztasz és éled az alternatív valóságod.

Leégtem. Most kivételesen nem azért, mert tettem, vagy mondtam, vagy nem tettem, vagy nem mondtam valamit, hanem úgy rendesen, fizikálisan disznópirosra perzseltem magamat. Mert nem vagyok okos, nem-nem.

Ömlik a hipochonder arcomba a tömérdek cikk az UV sugárzás káros hatásairól, el is olvasom, látszólag meg is értem, de az istenért nem tudom a gyakorlatba is átültetni.

Mert mi is történt? Van nekem ez a kényszerképzetem, hogy amint júniust üt az óra, nekem barnulni kell. Nem tudom, hogyan alakult ki nálam ez a pavlovi reflex a nyárra, de az az erős sejtésem, hogy nem én vagyok az egyetlen. Meg egyébként is, jobban néz ki a bőr, ha picit (muhhaha) barnul, legalább levegőn vagyok, relaxálok, vééégre olvasok közben, nem tudom, ezer oka lehet, próbálok változtatni rajta, ne firtassuk. Na, de a lényeg, hogy egészen jó idő lett a hétvégén, ezért nyakamba is vettem a várost, hogy dacolva a másfél órás utazási idővel, és közben a metróban még a nyárias időhöz mérten is indokolatlanul izomból nyomott légkondinak köszönhetően beszerzet valamilyen, jobb esetben felső, kevésbé jó esetben alsóbb légúti (már, ha van ilyen) megbetegedéssel, eljutottam Coney Island-ra (re, ami jobban esik kiejtésileg, írni mind a kettőt fura).

Azon kívül, hogy egy sokk az a hely, mert amikor azt hinnéd, hogy ilyeneket tényleg csak a filmekben csinálnak emberek, hogy lássuk csak, teszem azt, óriáskígyót sétáltatnak, lásd kép:

...vagy repülőgép után húzott felirattal kérik meg a barátnőjük kezét (erről nem készült saját kép, mert még nem ocsúdtam fel az előtte két perccel tőlem egyértelműen nem páncélozott üveg távolságban, szabadon himbálózó piton látványától, de eskü, ilyen volt, mint ez):

Zárójel bezárva. Tehát Coney Island puszta tényén kívül a második sokk akkor ért, amikor két dologgal szembesültem, egy: az égbolt fátyolfelhős, kettő: erős szél van. Ez kicsit elkedvetlenített, mert megrettentem, hogy itt aztán nem lesz barnulás. De sebaj, gondoltam magamban, ha már ennyit utaztam, azért csak kifekszem, és olvasok itt egy pár órát a megfagyás határán. Igen, ez az a pont, ahol mindenki felszisszenhet, hogy jujj, ez nem volt okos. Nem, nem volt az. Tudtam én előtte is, utána is (ha-ha, az égető bizonyítékkal már mondjuk nem atomfizika), hogy a fátyolfelhő az csak fááááátyol, attól még érnek azok a kis alattomos sugaracskák, az meg, hogy fúj a szél, csak azt az egy dolgot veszi el tőlem, ami az épp eszem hiányában jelezte volna, hogy menj be, te szerencsétlen a napról, mert túl meleg van. Mivel a szél elhessegette (szó szerint, ha-ha, mennyi szóvicc, uramisten) az ilyen jellegű gondolataimat, ezért szépen maradtam az alig napos, hűvös időben a parton fedetlenül, belefeledkezve a könyvembe. Három. És. Fél. Órán. Át.

Igen, a végeredmény a képen látható, íme:

Spanyolviasz-tanulság tehát: fátyolfelhő + szél = nem a barátunk. Reméljük lassan, de biztosan felfogom én is.

Addig is maradok a hűvös szobám és a belváros biztonságánál.