Van néhány olyan jelenség, ami felett egyszerűen nem tudok napirendre térni. Az egyik, bár, jobban belegondolva, egyelőre leginkább csak egyetlen ilyen: a tűzijáték-nézés.

Miért, mikor és hol lett ez ennyire nagy szám? Mert kétségkívül az. És ami a legfurcsább: az évek alatt valahogy minden nép-nemzeti-heroikus-állam-esemény kötelező kelléke lett. Így van ez nálunk, államalapító Szent Istvánunk sátoros ünnepén, és nincs ez máshogy a világ többi országában, köztük történetesen az Amerikai Egyesült Államokban sem. Mivel július 4-ét volt szerencsém a leg-ek Szabadság-szoborral, nemzeti öntudattal és elfogadással túlfűtött városában tölteni, adódott a lehetőség: megnéztem magamnak, hogy működik a patriotizmussal tűzdelt tűzijáték-biznisz New Yorkban.

Már az elején le kell szögeznem, hogy én és a tűzijáték-nézés meglehetősen rossz kapcsolatot ápolunk. Egészen annyira, hogy 12 éves korom környékén elvesztettem érdeklődésemet iránta, és azóta szüneteltetjük a dolgot. Egyszer-kétszer, az évek során még fellángolt néha a régi tűz, de csak azért, mert elfelejtettem, milyen volt nekünk együtt. Így amikor meggyőztem magam és belementem, hogy újra találkoztunk, egy-egy augusztus 20-a erejéig, mindig kiábrándító volt az esemény utáni ébredés: megint csak untatott az egész.  

Ezt az alaphelyzetet fejelték meg azok az alkalmak, amikor szeretett fővárosukban találkoztunk. Nem volt sok ilyen alkalom, de azok egytől-egyig emlékezetesen borzalmasak voltak. A budapesti tűzijáték nézési kultúra ugyanis minden körítés nélkül sokkoló élmény: tömeg, tömeg és még tömeg. Mindenhol, mindenhonnan emberek csüngenek és áramlanak és körbefognak és szoronganak, toporognak és fullasztanak. Hatalmas küzdelmekkel lehet elfogadható helyet találni a megtekintésre, és amikor megvan, akkor persze állni kell végig és már jó előre a helyszínre kell érkezni, mert különben csak a lehetetlen helyek maradnak. Előtte is, de a vége után meg aztán hatványozottan igaz, hogy lehetetlen közlekedni, mozogni vagy egyáltalán megmozdulni a tömegben.

Az eddigi, nem túl sok, ám annál inkább kritikus élményem után indultam neki, hogy megtekintsem a Függetlenség napi tűzijáték-eseményt New Yorkban. És ha mindez még nem lett volna elég, a józan paraszti logika azt is előrevetítette kegyesen, hogy egy tízmilliós nagyvárosban ez picivel nagyobb, jóval durvább és valószínűleg még annál is sokkolóbb lesz, mint amit eddig tapasztaltam.

Az elindulási lelkesedésemen mindezek nem segítettek, de úgy okoskodtam, hogy ha megfelelő időben érek oda, akkor elkerülöm a tömeget. Kinéztem az esemény oldalán az egyik ajánlott tűzijáték-megtekintési pontot és elindultam. Nagyon rövid időn belül bebizonyosodott, hogy ismét megdőlt az a már többször tévútra vezető elképzelésem, hogy én vagyok a legfurfangosabb elme a vidéken, mert láss csodát, a korán érekzős technikát nem csak én okoskodtam ki. Olyannyira nem, hogy már az első ilyen ajánlott ponttól 1 kilométerre lévő metrómegállónál emberhullámba ütköztem. Itt még azzal nyugtattam magamat, hogy ez csak a szokásos turista áradat, teljesen normális helyzetkép. Ahogy haladtam a kinézett pont felé, vált egyre kínosabb valósággá, hogy ez a sok-sok lelkes versenyző ugyan oda igyekszik, ahová én.

Apropó igyekezet. Az egy hatványozottan erős kifejezés a helyzet leírására, tekintve hogy az alakuló emberfolyamban egy idő után nehéz volt dinamikusan haladni. Azzal nyugtattam magam, hogy a térkép alapján a part, ahonnan kiválóan megtekinthető a mesterséges fényjelenség, már igazán közel van, ott majd szétoszlunk és lesz levegő. Ezen a ponton ütköztem bele egy korlátba. Szó szerint. Ugyanis a parttal párhuzamos második utcát mobil fémkerítésekkel zárták le. Csak előre meghatározott pontokon lehetett átkelni a kordonon, hogy utána a másik oldal kordonnal elválasztott utcáján sétálhassunk vissza a megtekintési pontikg, plusz másfél kilóméter nettó gyaloglást hozzáadva ezzel az élményhez.

A kordonokat felvigyázó rendőrök előtt viszont őszinte elismerésem. Az ezredik embert is türelmesen igazították útba, nagyon kedvesen, előzékenyen közölték, hogy tovább kell menni, itt és itt nem lehet átkelni, boldog júliusnegyedikét kívántak és teljes együttérzésről tanúskodóan bíztatták a menetelőket, hogy nyugi, már nem sok van, már csak egy háztömb, ígérjük és vége.

Tehát nagy levegőt vettem és tovább sétáltam. Mindegy, gondoltam, biztosan azért szervezték így, hogy fokozatosan eltereljék a tömeget, milyen okos. Igen, nagyon okos. Lett volna, ha ez tényleg így működik. Ugyanis a következő sokk akkor ért, amikor rájöttem, hogy a kordonok közé erőltetett menet nem apad, hanem egyre csak sűrűsödik, majd egyszer csak megállt. Két háztömb között voltunk éppen, de a part még nagyon messze volt és egyébként is az nem létezik, gondoltam, hogy innen akarnak, ilyen tömegben tűzijátékot nézni? Hát a negyede sem látszik a hatalmas háztömbök miatt! De félelmem beigazolódott, mikor a mozdulatlan ember-massza határozottan az ég felé irányozott tekintettel kezdett helyezkedni.

Legalább megérkeztünk végre, gondolhattam volna, de ezt a tényt viszonylag kevéssé tudtam értékelni abban a helyzetemben, amikor éppen olyanná váltam, mint a fakanál az odaégett tejbegrízben: nincs mozgás se előre, se hátra, se fe, se le. Nem volt még pánikrohamom, de ott a tömeg és kordon, kellemesnek nem mondható ölelésében gyorsan kialakult bennem a szilárd meggyőződés, hogy itt pillanatokon belül tömegbe hajtó terrorista kocsik és puskákkal hadonászó, túlhúzott patrióták érkezése várható. Ezért, amikor a mi kordon részünket felügyelő rendőr szíve megesett egy járókeretes nénin és kiengedte, éreztem, hogy ez az én most, vagy soha momentumom: gyorsan utána osontam én is.

Amikor végre a kordonon kívül tudtam magamat, egészen rendesen átjárt a Függetlenség napi életérzés. Visszanyert szabad mozgásom boldog tudatában sétálgattam a kordonon kívül, de közeben persze igyekeznem kellett, ugyanis szigorú szabályok vonatkoztak arra, aki a kordonon kívüli, tiltott területen lépked: minél hamarabb elhagyni a tűzijáték-nézési zónát. Hát nem tiltakoztam.

Egy kieső részen találtam menedéket, olyan helyen, ahol az emberek végre egymástól normális szociális érintkezésnyi távolságra foglaltak helyet. Röviddel ezután elkezdődött a nagy esemény. Sokat erről a pontról sem lehetett látni, de nem is érdekelt különösebben: örültem, hogy élek.

Miután kiheverem, hogy nem haltam bele a tévképzeteimbe, elkezdtem figyelni a fényeket néző emberek arcát. Lelkem rajta, a tűzijátékot is szándékomban állt, de az első puff után már láttam, hogy ez is csak olyan, mint a többi: nagy a szája, de mikor teljesíteni kell, akkor semmi mást nem tud, csak a jól ismert három formát ismételgeti.

Az emberek már annál inkább lenyűgöztek. Hatalmas erőkkel fényképezték, szelfizték, videózták a sötét égen felvillanó fényeket, úgy hogy közben mindenkinek az arcán ott volt az az apró, alig észrevehető grimasz: Komolyan? Ez csak ennyi? Persze volt, aki próbált teljes erővel eltelve az égre tekinteni, egészen tökéletesen keltve az átélés látszatát, de a kb. 30 perces durrogás alatt még ők is kiestek a szerepükből néha.

Az esemény záróakkordjaként még nyomorogtunk egy jót  és tömegesen vonultunk is haza.

Az egész végén pedig a tapasztalat talán annyi, hogy nincs új a sötét égre fellövöldözött pirotechnikai termékek alatt az Újvilágban sem: olyan esemény ez a tűzijátékosdi, amit valahogy mindenki gondosan a hazafias érzületéhez ragasztózott és kötelező jelleggel részt is vesz rajta minden évben, titkon azt várva, hogy majd most talán tényleg érdekes lesz végre.

És amikor rájön, hogy ebben az évben is felesleges volt a tömegnyomor, az egymásnak feszülés és a végeláthatatlan vonulás, akkor legalább marad a hazafiasság esszenciája: a hatalmas felszabadulás és szabadság-érzés, hogy végre ennek is vége.