Soha nem voltam nagy sorozatfaló, vagy inkább úgy pontosítanék, hogy olyannyira túlettem magam Eszmeraldával és Paula és Paulinával, hogy mire a kétbitesnél összetettebb szappanoperák felfogásának korába értem volna, már bőven megutáltam az egészet. Azóta szerencsére sok víz lefolyt már a tv csatornák sugár-hullámain, én meg közben bepótoltam a Jóbarátokat, az Így jártam jártam anyátokkal-t, az Ally Mcbeal-t és rájöttem, hogy egész jó móka ez a sorozat-nézősdi, pláne, ha egyben darálja le az ember az összes évadot egy záró –vagy szakvizsga időszak egyetlen kellemes hozadékaként.

Ezen felismeréstől felbátorodottan kipipáltam még párat modern korunk klasszikusaiból is, mint például a magyarul fertelmes című, azonban tartalmilag annál zseniálisabb Totál szívás-t, a meglepő magaslatokat és mélységeket hozó zombi-eposzt, a Walking Dead-et, vagy a hamleti történetvezetésű Sons of Anarchy-t.

Egy kilencvenes klasszikus, a New York-i harmincasok története azonban még váratott magára. Még végül eljött Carrie és barátnői nagy pillanata az én életemben is.

A Szex és New York feldolgozására azt hiszem, keresve sem találhattam volna jobb apropót, mint poszt-New York szindrómám enyhítésére előírt kúrát.

A sorozat első évadát 1998-ban kezdték vetíteni, ez a félelmetesen messzi dátum azonban egy fikarcnyit sem von le az alapprobléma aktualitásából. Az útkeresés, pártalálás, kapcsolati nehézségek, öregedés elfogadása, amíg világ a világ (ami jelen állás szerint mondjuk nem tart már sokáig) téma lesz a nők körében (is). Ezért volt hatalmas húzás az összes kapcsolati aberrációt keserédes (de szigorúan designer) köntösbe öltöztetni és az életet élvező, tip-top nőcik szájába adva, magunkon röhögőssé tenni.

És ez mind nálam is működött, itt a huszonegyedik század modernitásában, mert majd leesett a fejem, úgy bólogattam és metoo-ztam miközben faltam a részeket egymás után.

Tettem ezt annak ellenére, hogy az apró részletek azonban ma, a négy New York-i lányról 20 évet leporolva néhol annyira kilógnak már a realitás kereteiből, hogy az egész mondanivalót tették majdnem komikus zárójelbe. Igen, igen az egyik legszembetűnőbb számomra is a sokat hangoztatott példa, miszerint Carrie Bradshaw mégis hogy a jó életbe’ volt képes fenntartani a Manolo Blahnik-os, trendi környéken lakós, minden héten bárokba, brunch-ra, étterembe járós életvitelét három évadon keresztül egy nyamvadt hetilap, egy nyamvadt rovatával az instagram és szponzorok táplálta celeblét időszámításának kezdete előtt? De ne ragadjunk le, mert ezt az egzisztenciális bravúrt és annak képtelenségét már sokan kielemezték.

A másik, ami egyenesen hajmeresztőnek hat ennyi év távlatából, az a cigizés a lakásban. Ugyan messze nem vagyok a pedantéria mintapéldánya, de ma már a legtöbb háztartásban dohányzási habitustól függetlenül belátásra talált az a tény, hogy a dohányfüst zárt falakon belül tartása nem trendi. Ennek fokozása, az ágyban-cigi meg egyenesen fájt, akárhányszor egy ilyen jelenet beállítás szolgált az aktuális dialógus hátterének. 

És ha már tudatosság: a teljes átéléssel fogyasztott, három levél saláta vagy három szem szőlő mellé a legnagyobb természetességgel leküldött csokiszuflé–pezsgő kombó, csupán a végletessége miatt volt megmosolyogtató. Mindamellett, hogy kissé ambivalensnek is hatott az önmegtartóztatás ezen formája, az egyébként semmiben nem visszafogott négyes esetében.

Carrie halálos szóvicceit pedig csak azért nem említem, mert szerencsére a magyar szinkronból kellő önkritikával és/vagy lefordíthatatlanság okán szinte teljesen kiradírozták.

Ezek az apró, ezredforduló-küszöbi szépségpöttyök azonban mind eltörpültek az egész sztori üzenetébe vetett, előzetes híresztelésekre alapozott hitem megingásához képest.

Carrie, Miranda, Samantha és Charlotte úgy vonultak be a világ mozgóképes történelmébe, mint a független nők, akik mertek másként gondolkodni és elfogadták, szerették és megvalósították magukat.

És ez nem csak az én tudatlan feltevésem. Tisztán emlékszem, amikor évekkel ezelőtt, egy külföldi társaságban egy női-férfi szerepekről szóló eszmecsere során az egyik srác a lehető legnagyobb természetességgel, mintegy lemondóan legyintve jegyezte meg, hogy „Áh, a nők már nem ugyan azok a Szex és New York óta. Az a sorozat rontott el mindent”. Amikor meg nem értésem jelenként hatalmas szemeket meresztve, kérdően bámultam rá, az úriember szíveskedett kifejteni, hogy azért alakította ki ezt a nézetet magában, mert a nők manapság már dolgozni akarnak, meg fizetni egy étteremben, nem elég nekik a család meg a gyerekek.

Ha akartam volna venni a fáradtságot, sem tudtam volna vitatkozni, tekintve, hogy akkor még nem láttam a sorozatot, így én is abban a feltevésben voltam, hogy valóban, ez egy olyan sztori lehet, ahol a nő önálló, nem ül és várja a herceget fehér lovon, hanem szépen, okosan, önmegvalósítása legteljesebb szintjén szereti és elfogadja önmagát, ha jön a herceg, ha nem.

Félreértés ne essék, a szereplők többségében meg is találtam ezt a törekvést, sőt, némelyikben még a megvalósítást is: Charlotte gyereket akar, már kislány kora óta, neki ez lenne az önazonosság. Hatalmas tisztelet, hogy nem adta fel az álmát, hiába találkozott a tökéletes pasival: ha nincs gyerek, akkor nincs boldogság, lehet a csávó akármilyen fehér lovon herceg-alapanyag.

Aztán ott van Samantha. Rá azért nem pazarolnék sok szót, mert nyilvánvalóan az ő karaktere áll a legközelebb ehhez az önmegvalósítós, önálló, egyenlő, belevaló filozófiához. Egyedül csak az zavart kissé, hogy nem ő volt a főszereplő. Sokkal jobban élveztem volna, ha az ő drámáit látjuk kicsit érleltebben, mert az ő esetlében volt igazán szép minden helyzetben a felismert önszeretés fontossága, („Szeretlek, de magamat jobban” és hasonló okosságok).

Ha egy kicsit kevésbé kétdimenziós a karakter ábrázolása, akkor talán jobban átjött volna, hogy miért nem önzés egy mérgező szerelem helyett az önállóságot választani, vagy éppen, hogy mi a baj azzal, ha a férfinak megveregetik a vállát, mert az asszisztensével szexel, míg ugyanezért a nő csak simán k&r#a. Samantha történetében sejlett fel a legtöbb olyan lehetőség, amit kiaknázva és mélyítve, tényleg ott rejtőzött az erős, független nő és annak minden racionális miértje. Mivel azonban nem mertek vele komolyabban mit kezdeni, maradt nekünk a kicsit önmaga paródiájába forduló, szabadszájú puma fröccsöntött prototípusa.

A harmadik lány, Miranda, már kicsit nehezebb dió. Klasszikus, saját kishitűségét cinizmussal palástolni igyekvő, intellektuális nő, aki ugyan nem vágyott gyerekre, de végül mégis lett neki. Megalkuszik a sorssal és közben megtalálja a boldogságot is. Azon túl, hogy az ő karakterével vagyunk képesek a legkönnyebben azonosulni (én), mert talán ő a legvalósabban árnyalt a négy nő közül, mégsem érzetem azt a határtalan feminisztikus vibrálást a lényében, azon túl, hogy néha egy szűk farmerbe bújva levetkőzi szorongásait és elhiszi, hogy ő márpedig elég jó bőr. Éppen ezért ez a vonal maximum az emancipált nő kisreálja lehet, annak minden tipikus bájával együtt.

A legnagyobb pofon az egész mítoszban azonban a tagadhatatlan főhős és az ő életvezetése: Carrie kérlelhetetlenül keresi a boldogságot, szereti önmagát és éri el a sikereit, de közben mindvégig kishercegnői naivitással ácsingózik az igaz szerelemre. Ezzel nincs semmi baj, mert ki ne szeretne mindent egyszerre? Pont ez lenne az elméleti üzenet. Merd elhinni, hogy lehetsz bármi és minden egyszerre: független karrier-woman, boldog anya, kiváló szerető és szerelmes fruska. Csakhogy az egész Carrie és Big sztori épp az 'önmagam boldogsága az igazi' - mondanivaló lényegét fojtja babarózsaszín tütübe. Carrie csak akkor és úgy lett boldog, egyedül és véglegesen, amikor megtalálta élete szerelmét, akinek közben persze be kellett járnia a maga útját és szépen meg kellett változnia, hogy végre a lány elnyerje az önszeretés méltó jutalmaként őt, akit az első évad, első részétől neki rendelt a sors és a nézettségi adatok alakulása.

Na, ez az, ami így, ebben a formában illúzióromboló. Ugyanis azon az unalomig ismert Cosmo-cikk klisén túl, hogy „hidd csak el, hogy te vagy az a bizonyos kiválasztott, aki a rosszfiút megváltoztatja”, még azt az üzenetet is hurcolja, hogy igazából mindvégig ez volt a cél: annak a bizonyos csávónak a megszerzése. Minden más, siker, pénz, csillogás, önbecsülés, barátok, egzisztencia csak és kizárólag kellemes időtöltésnek, kipipálandó feladatoknak jók, ha úgy tetszik, mert mind-mind csak azt hivatottak igazolni, hogy kellően megdolgoztál a méltó jutalmadért, az emberért az oldaladon.

Mondják, hogy milyen károsak a tündérmesék, amikben a királylányok dolga, hogy a várban, az üvegkoporsóban, némán (!) várják csak szépen türelmesen, hogy jöjjön a herceg és megmentse őket.

Ezért kellenek végre a mesék a lányokról, akik szépen összeszedik magukat és értelmes célokkal töltik ki mindennapjaikat és nem arra várakoznak naphosszat, hogy mikor jön már a hős lovag.

Ennek, egy ugyan kicsit nagyobb lányoknak szóló és korhatáros, de egészen belevaló példája volt az én képzeletemben a Szex és New York. Azonban végigülve a hat évadot azt tapasztaltam, hogy a tündérmesékhez képest a különbség csak annyi Carrie esetében, hogy ő nem énekel, hanem a harmadik évad közepétől valamilyen teljességgel értelmezhetetlen okból random helyen és időben, de részenként legalább kétszer sikítozik, ha boldog ha szomorú, ha kell, ha nem. Amúgy meg minden kalandja teljességgel királylányos: várakozik és elüti az időt, amíg a herceg végre magához nem tér és érte nem jön a fekete limuzinon.

Félreértés ne essék: a szereplőkkel együtt sírtam-nevettem, és tök jól szórakoztam, amit más sem mutat jobban, minthogy három hét alatt ledaráltam mind a hat évadot. De a két koktéltól becsípve felbátorodott, férfiakat leszólító és a rossz kapcsoltokból bölcs mondatokkal büszkén elbillegős közjátéktól azért két háztömbbel messzebb van az a lelkiállapot, amiben a herceg kellemes, de nem szükségszerű desszert, ami jöhet, mert az édességnek mindig van külön gyomor, de semmi gond, ha elmarad, hiszen nem az édességért ettük végig a menüt.

És különben is: már jóllaktunk a 'az önmagam miatt boldognak lenni és elfogadni magamat’ főfogással.