Azt mondják, a New York-iak sétálnak a legtöbbet Amerikában. Most már legalább tudom, hogy miért.

Azt hittem a római létezésem alatt tapasztalat buszsofőr-vonatvezető, vagy minden egyéb, létfontosságú munkát végzők, random időpontban, minden átgondoltság és szervezés nélkül elkezdett munkabeszüntetése után kaotikus állapotból már nem lehet nekem újat mutatni, de a tegnapi New York-i áramszünet rácáfolt erre az optimista képzelgésemre.

Az tény, hogy az áramkimaradás nem éppen olyan, amit nagyon előre be lehet tervezni. Megtörténik jobbakkal, fejletebbekkel is, ez van. Viszont az előrelátás és a helyzetkezelés már egyáltalán nem kellene, hogy az ugyan mindegy kategóriába essen. Különösen nem a fejlettebbeknél.

Pedig pontosan ez történt.

Voltam olyan optimista és áramszünetet még női megérzéssel sem jelezni képes, hogy ezen a csodás szombati délutánon Brighton Beach-en töltsem az időmet. Egyébként ez a városrész a befogadója New York legnagyobb orosz populációjának, és rövid kirándulásom során a kulturális és egzisztenciális sokszínűségtől nem győztem csodálkozni, de ez egy másik bejegyzés témája.

A strandolás - városnézés - autentikus oroszkaja kipróbálás után a szombatomat abszolút kimaxoltam. Gondoltam én. Este hétkor indultam, és úgy számoltam, hogy fél kilencre haza is érek. Tervezetem én.

Na, ezt a tervezést és gondolkodást és úgy általában mindent, ami előreviszi az embert kezdtem újraértékelni, nagyjából a huszadik, mozdulatlan metróban töltött percem után. Még Brooklynban jártunk valahol, amikor a sofőr bemondta, hogy áramszünet van, ezért kicsit állunk. A kritikus fél óra után lassan elindultunk, de csak a 14. utcáig jutottunk. Ott egy újabb kényszerpihenő következett. Ez azért fájt különösen, mert csak a következő állomásig, a 34. utcáig kellett volna eljutnom és ott átszállnom egy másik szerelvényre. Viszonylag lassan esett, le az alternatív megoldás, de tíz perc után rájöttem, hogy ennek az üldögélésnek sok értelme nincs, ezért elindultam gyalog. A 14. és a 34. utca között pontosan akkora távolság van, amekkorának hangzik: 20 háztömb. Mivel egy háztömbnyi távolság egy-két perc, ha siet az ember, akkor talán még kevesebb is, ezért egész gyorsan leküzdöttem a távot. Hozzáteszem, hogy ezen a környéken nem ismeretlen számomra a gyaloglás, ugyanis bő egy hete a tűzijáték-tébolyban is itt vonulgattam többedmagammal, akkor sem teljesen önszántamból.

Nem baj, gondoltam, úgysem láttam még a várost ilyen sötétben, valószínűleg nem is fogom, nem árt a testedzés sem, satöbbi, szóval igazából még boldog is voltam, hogy gyalogolhatok.

Már épp meguntam a folyamatos tűzoltó szirénát és fura félhomályt, amikor megérkeztem célomhoz. Reméltem én. Leértem a metróhoz, felszálltam az épp érkező járatra. Milyen szerencsés vagyok, hogy épp elcsíptem. Hittem én. Egészen addig, ameddig be nem mondták, hogy a következő, a 42. utca lesz egyelőre a végállomás. Még mindig hihetetlenül optimista voltam, ugyanis a 42. utca, a Time Square, hatalmas metró csomópont, majd biztosan találok valamit, gondoltam.

Hát nem találtam. Olyannyira nem, hogy volt szerencsém látni, ahogy a sokszintes metró aluljáró minden létező zugából áramlik ki a milliónyi ember, mivel minden járat leállt.

Itt már picit apadt a lelkesedés, de még mindig reméltem, hogy ez egy pillanat alatt megoldható probléma, és ha sétálok pár megállót, akkor addig pont minden helyre is áll. Megmagyarázhatatlan módon nem gondoltam bele, hogy ekkor már másfél órája úton voltam, és nem történt semmi változás, max annyi, hogy a metrók lassan közlekedésből álló állapotúra váltottak.

Ezen a ponton felvetődhet egy másik jogos kérdés: vajon miért nem gondoltam, arra, hogy befizessek egy taxira, uberre, lovashintóra vagy akármire, ami nem központi árammal mozog és jutok haza azzal? Nos, erre nem az a válasz, hogy mert ennyire olcsójános vagyok. Ennél sajnos sokkal furcsább/szomorúbb a valóság. Ugyanis az évek során már sokszor bebizonyítottam magamnak és a környezetemnek, hogy szuperképességem abban érhető tetten, hogy meglepően gyorsan tudom magamat halmozottan hátrányos pozícióba taszítani olyan helyetekben, amik alapvetően nem lennének teljesen kilátástalanok.

Ebben az esetben ez a következő módon zajlott: én délután, mit sem sejtve a strandra indultam el. És mint olyan, nem vittem magammal a pénztárcámat, mert ellopják az nem strandra való. Viszont, amikor nem bankkártyával felszerelve mozgok, általában annyi készpénzt viszek magammal, hogy az elég legyen váratlan helyzetekre is, például ha neadjisten taxit kell hívnom. Eddig ezzel még nincs is baj. Csakhogy ezen a napon valamiért leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy indokolt és kevésbé indokolt vásárlásokba bocsátkozzak, az igencsak véges pénzmagomból. Jó, enni kellett, és áldom is az eszem, hogy a kellemes gyaloglásba torkolló hazautam előtt bejuttattam a szükséges energiát, de a random boltban meglátott random kártyajáték impulzus-megvásárlása már nem biztos, hogy a legátgondoltabb ötlet volt. A taxit tehát a 7, maradék dollárral a zsebemben kilőttem.

Mi a helyzet az uberrel? Azt ugyanis elég mobil alkalmazáson keresztül megrendelni és fizetni, így ez lehet a tökéletes megoldás. Nos, igen. A telefon. Ez egy szükséges, mondhatni elengedhetetlen kellék ahhoz, hogy az ember ubert tudjon telefonos applikáción keresztül rendelni. Bizony, ezzel is akadt egy kis problémám. Ugyanis igen, jól sejted, a telefonom ekkorra már rég lemerült. Na, nem ám alacsony töltöttségi szinttel, egy-két százalékon, hanem úgy rendesen csontig végkimerült. Persze ez sem lett volna baj, hiszen kellően átgondoltan, nem indultam csak úgy el egy ilyen hosszú útra töltő nélkül.

Kár, hogy az áramszünet nem az a helyzet, amikor egy töltő egy lyukas garast is számítana a szituáció optimalizálásában.

De még mindig maradt opció, hiszen ott a felszíni közlekedés. A szállásomhoz busszal is el lehet jutni, és szinte a ház előtt áll meg. Kicsit lassabb, mint a felszín alatti közlekedés, ezért általában nem azt választom, de áramszünet esetén az ember nem válogat. Igen ám, de itt érkezett a képbe a szervezés kérdése. Egészen pontosan annak a hiánya.

Gyalogszerem épp az 59. utcához érkezett, ahol egyből meg is kérdeztem egy kedves rendőr hölgyet, hogy vajon hol várható az északi busz érkezése. Ő teljes magabiztossággal mutogatott a tér távolabbik felébe, ezért elindultam arra. Nem volt túl specifikus az információ, ezért odaérkezvén, újabb adag rendőrt kérdeztem az északi városrészbe induló buszok fellelhetőségéről. Ők, akik egyébként épp a lezárt metrófeljárót őrizték, kerek perec kijelentették, hogy buszra nagyon ne számítsak, pláne, ha északra akarok menni. Ezzel, a szívemnek kevésbé jól eső információval sújtva, azért még reménykedve megkerestem a buszt és vártam rá tíz percet. Természetesen nem jött. 

Ezen a ponton lett számomra tiszta, hogy az előttem lévő 90 háztömböt nagy valószínűséggel gyalog kell megtennem. Nem tudom, hogy az állandó sziréna ment-e az agyamra, vagy csak simán a fáradtság és a meleg, de arra a gondolatra, hogy pár kilómétert gyalog kell megtennem, valami egészen különös, szinte földöntúli béke öntötte el a lelkemet. Ekkor még szerencsére nem tudtam, hogy ez a táv kb. 7 és fél kilométer pluszt jelentett az eddig megtett 4 kilóméteremhez. És akkor még a Brighton Beach-i sétát nem is számoltam. Minden esetre a bizonytalanságot és a valaki majd talán csak mond valamit reményt végre elengedhettem. A két lábamra hagyatkoztam, amiken előbb, vagy utóbb, de biztosan hazajutok. Közben pedig tengernyi időm lesz gondolkodni.

Zarándokutam, mert azt hiszem, ezek után már kijár, hogy ilyen névvel illessem, valóban úgy telt, ahogy klasszikusan szokás: sokat elmélkedtem, nagy megvilágosodásokkal lettem gazdagabb, és közben még útitársakra is leltem. Mauritio, a kolumbiai mosógép szerelő a 66. utcánál csatlakozott, míg Pablo, a spanyol felszolgáló egy esküvő végeztével szegődött társaságunkba a 72. utca környékén. Nem mellékesen egy halom, kipróbálásra érdemes éttermet és bárt láttam útközben. De ez már tényleg csak hab volt a tortán.

Végül a 96. utcánál mentett meg a pótlóbusz. Épp kapóra jött, ugyanis szégyen ide, vagy oda, ekkorra már eléggé elfáradtam.

Fél kilenc helyett negyed egykor, indokolatlanul boldogan értem haza, ahogy utólag kiszámoltam 8 kilóméter, vagy, ha úgy tetszik, az én New York-i, mini El Camino-m megtétele után.