Az egyik ismerősöm Facebook bejegyzéséből jutott eszembe: pride hónap van. Így persze már indokolt a sok szivárványos zászló-masni-leértékelés mindenhol. De egy kicsit azért tovább gondoltam a dolgot: ha elmúlik ez a hónap, akkor a hintó visszaváltozik-e tökké? Vagyis, vajon a pride hónap New Yorkban olyan, mint a Karácsony és az ajándékozás a világ bármely pontján: van egy obligát időszak az évben, amikor az All I want for Christmas ritmusára árad belőlünk a szeretet, és a Jingle Bells ütemére ajándékozzuk a családunkat, ha kell, ha nem, hogy aztán az év hátralévő részére szépen el is csomagolhassuk az egész körítést a csúcsdísszel együtt? Vagy létezik, hogy ez valami más? Szóval belegondoltam...
…és rájöttem, hogy bámulok. Egy hónap eltelt és még mindig rajta felejtem a tekintetemet egy kézen fogva andalgó férfi páron, vagy a babakocsit toló lányokon, akik feleségei – egymásnak. És itt nincs vége: még mindig azt hiszem, hogy rosszul hallok, amikor az egyik fiú a csoportomban egy beszélgetés során a férjére hivatkozik, vagy amikor a másik srác arról beszél, hogy az első erotikus álma tinikorának kezdetén a saját Kis hableány plakátja és a tesója tini nindzsa teknős poszterének ötvözetéből indult. Próbálok természetesen reagálni, de azért bennem van, hogy aztaaaa. És észreveszem magam. Aztán meg másokat, hogy ők tényleg azok is, nem csak próbálnak. Iszonyú lelkiismeret furdalást érzek, hogy ez nekem fura, és megfedem magam érte. Önreflektálok kicsit és öt perc után ott tartok, hogy teljes tudathasadásos állapotban szorongok: mi a fene, hát eddig teljesen elfogadónak ismerem magam. Aztán beüt a dolog: nem azon botránkozom ám meg, hogy ki, mivel és hogyan életmódot folytat, hanem az sokkolt, hogy beszélnek. Arról, hogy kik ők. Hogy úgy tesznek, ahogy tetszik. Valójában. Természetesen. A mindenen átsütő magától értetődő ütött arcon, de úgy hogy igazából egy hónapja nem térek magamhoz: hogy ilyen is van. Még fel sem ocsúdtam ebből a pofonból, akkor jött ez a másik, ez a nagyobb, ez a vágatlan: mi, kedves barátaim, még nagyvonalúan számolva is, legalább hárommillió fényévre vagyunk ettől a, nos, igen, mitől is?
Ahhoz, hogy megpróbáljak választ találni arra, hogy mi ennek a csillagrombolóval sem leküzdhető távolságnak az esszenciája, ami a mi magyar így született ilyenné lett rögvalóságunk és az amerikai álom között feszeng, még egyet hátra kellett lépnem, otthonra. Ugyanis pár nappal az indulásom előtt pánikszerű vásárlási roham tört rám. Az indok: nincs egy rongyom sem. Na, ennek a szélére meg írhatnám, hogy muhhahaa, de ide meg azért nem fér el semmi, mert a margót háromszor széltében hosszában az egészen kiterjedten létező ruhatáram darabjai borítják. De ez persze nem tántorított el attól a szilárd tévképzetemtől, hogy az Ötödik sugárútról egészen egyszerűen kitiltanak, ha nem vágom magam talpig Chanelbe. De mivel a pénztárcám, a bőröndöm és a kívülálló értelmes környezetem racionalitása minden küzdelmem ellenére diadalmaskodott, le kellett mondanom arról, hogy még otthon elköltsem a kinti albérletpénzemet indokolatlanul túlárazott textíliára.
Ezek után dobogott is rendesen a szívem, amikor először kidugtam a fejem a metró aluljáróból: na, most fogják észrevenni, hogy ez csak h&m. Be is csuktam a szemem és vártam. De semmi. Lassan kinyitottam. Körbenéztem és az láttam, hogy az egy dolog, hogy senki nem köpködött meg, amiért nem csüng rajtam legalább valami közepesen jól hamisított Louis Vuitton, de annyira magasról tett mindenki a létezésemre, hogy nem győztem kitérni a szembejövő fürdőköpenyes, papucsos bácsi útjából.
Aztán teltek a napok. És már nem is tudom pontosan, mikor, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy valami megváltozott. Valami megmagyarázhatatlan könnyedséget kezdtem érezni, szinte már lebegtem és azt vettem észre, hogy úgy veszek levegőt, mintha eddig még soha nem csináltam volna ilyet. Az utcákat járva kezdtem el érezni talán, igen talán akkor, amikor a hatszázadik ember elsétált mellettem kinyúl pólóban, koszos farmerban és szakadt papucsban. Aztán ez lett a kulcsa a megoldásnak: nem is hatszáz, hanem kis kerekítéssel minden egyes létező ember ebben a városban hipermagasról tesz rá, hogy a másik mit és hogyan gondol róla.
Ezt viszont csak azért tehetik meg, mert minden egyes létező ember ebben a városban gigaübermagasról tesz rá, hogy a másik hogyan és mit tesz, vagy gondol. És a nagy tudomány, hogy mindezt nem a leereszkedő, kegyet gyakorló, én most elfogadó vagyok, ezért liberális gondolkodásom teljes glóriájában áldásom adom a viselkedésedre módon teszik, hanem, ahogy jön: magától értetődően.
Ez a nemérdekel persze nem jön egyik pillanatról a másikra. Észrevétlenül kuporodik fel az ember vállára. Kitartóan oldja a kis, rejtett görcsöket, az apró szorongásokat, társadalmi elvárás okozta ez kellene éreznem, ezt nem szabad gondolnom, itt kellene tartanom - frusztrációkat. Szépen, fokozatosan halad napról napra más területre: hajam, ruhám, sminkem, járásom, nézésem, nevetésem, tüsszentésem, nemem, korom, státuszom, gondolataim, tetteim, létezésem. Nem érdekel, mert az enyém és ameddig nekem úgy jó, addig ez így lesz.
És az elfogadás lényege talán itt kezdődik. Mert az egy dolog, hogy úgy gondolom, az a normális, hogy szabadon választom meg hogy mit, hogyan és miért gondolok, veszek fel, szeretek, vagy nem és talán még e szerint is cselekszem. De amikor végre leesik, hogy a Kit érdekel?! nem csak egy üres frázis egy magazin Fogadd el magad! gyorstalpalójából, vagy egy leporolt hippi-életérzés, hanem az az állapot, amikor nem csinálok mást, csak minden belemagyarázás nélkül, egyszerűen megengedem magamat magamnak: na, az egy egészen új szinten felszabadító érzés.
Ide eljutni valóban nem egyszerű folyamat. Pláne nem a ’Ha férfi vagy, légy férfi’ és női princípiumok unokaszülési tébolyában. Pedig, ha ezt az akadályt leküzdenénk, onnantól már igazán csak sétagalopp lenne a másiknak is megengedni ugyanezt.
A fényéves feszengésünk addig minden esetre biztosan nem fog megszűnni, ameddig nem fogjuk fel és fogadjuk el ennek a folyamatnak a lényegét: a két oldal párban jár, mind a kettő kell, ahhoz, hogy a másik tudjon működni: megengedem, magamnak, megengedem neked. Ez az alap, ha ez megvan, akkor már kettesben döcögünk.
Szóval messze még az alagút vége és a sebesség, amivel leküzdjük, de minden adott, hogy megérkezzünk egyszer. Addig is csak arra vigyázzunk, hogy az egyik kanyarban ne sodródjunk közönybe. Persze az is megesik, még itt, a kolbászokkal kirakott kerítések Mekkájában is. De az már egy másik lapszél.
