Olvastam, pontosabban az internet megmondta okosan, hogy a japán turisták gyakran tapasztalnak fizikális, betegség jellegű tüneteket, amikor először meglátják Párizst. „A Párizs-szindrómát átélők főleg japán turisták, akik magas elvárásokkal érkeznek az országba, de kisebbfajta sokként élik meg, amikor szembesülnek a valósággal. A mellékhatások lehetnek téveszmék, szédülés, szorongás, hallucináció, üldözési mánia.”
Na mármost nem azt mondom, hogy ez nem mégis inkább mondjuk a jetlag, de amikor szerdán alig 10 órával azután, hogy befejeztem a röpke 20 órás Újpest-Népliget-Bécs-London New York tengelyen folytatott kalandozásomat, nyakamba véve a várost azzal kellett szembesülnöm, hogy nem érzek semmit. Pedig megfontoltan a Time Square-nél léptem ki először a metróból, hogy meglegyen a hűűű-ha érzés. És, ha úgy vesszük ez meg is volt: HŰ - hiszen itt vagyok a városban ahová ember (de legalábbis a saját) emlékezetem óta erősen vágyom, HA - de hát nem történik semmi. Vagyis, na: magas, minden baromi magas, fényes, sok és hangos, és magas. Említettem már hogy sok? És azt hogy hangos? Szóval ott állok és nem jön a csoda. Nem jön semmi. Vagyis nem egészen, mert jött egy nagy hullámnyi fejfájás és szédülés, ami kitartott az első (nekem, a többiek okosak voltak és nem foglaltak rosszul repülőjegyet, ezért nekik már a második) impró óra végéig.
Aztán ott van a hallucináció és üldözési mánia. Ennek kapcsán visszaugranék picit az időben: megérkeztem este a szállásomra. Ami nyilván okoz némi plusz stresszt, egyedül a nagyvárosban, biztosan mindenki engem akar átverni, megölni, megerőszakolni stb. De csudamód a taxis nem volt baltás gyilkos, de még csak meg sem próbált lehúzni (Bár én rendületlenül megpróbáltam jobban tudni (!), hogy merre kellene mennie ahelyett, amerre megy. Igen, nagyon élvezte ő is, egy ponton azért finoman jelezte, hogy jó irányba megyünk, szóval, calma) A szállás pedig már eleve egy nagy mivanha?-cunamit generált bőven a megékezésem előtt a fejecskémben, a következő formában: Jó, elvileg férj és feleség, mi baj lehet? De: mi van, ha ők az új láncfűrészes család, vagy emberkereskedők, kannibálok (ez utóbbi tűnt a fejemben a megérkezésemkor a legreálisabb félelemnek) vagy, ami még rosszabb: az utolsó pillanatban lemondják a foglalásomat!!?? Ez utóbbit egyből győztes szenáriónak kiálltottam ki, mikor felcsengettem a megadott házszám, megadott kapucsengőjén és nem válaszolt senki. Ez azért, akár reális pánik is lehetett volna, tekintve, hogy van a háziházaspáron kívül még vagy négy albélrő a lakásban. Az összeesküvés elmélet gyártás némiképp csillapodott a fejemben, amikor a telefonhívásomra lecsoszogott az épp megébredt fejű házinéni, aki az airbnb-s leírásoknak megfelelően hozta a kötelezőt: kedves volt, de azért nem vitte túlzásba.
A lakásban felérve apadt kicsit a stessz-szintem, mert alapvetően úgy nézett ki, mint a képeken. Na, nem úgy akkor, amikor a Hogyan tudom bezárni a szobaajtómat? kérdésre, azt az egyébként alacsony vérnyomásomat az egekbe tornázó, teljesen természetes, ámbár kissé maszatolós rekaciót kaptam, hogy Hát fogod és becsukod. És miután eljátszottuk ezt a kört, hogy Nem úúúgy butus, hát kulccsal. Jaa vagy úgy, de hát minek akarod bezárni? Hisz’ ez egy teljesen barátságos környék - után bizony be kellett vallani, hogy a zárható ajtó kifejezett feltüntetése az airbnb oldalon finoman szólva is csúsztatás. A nénike ugyan sufnituning módszerrel megoldotta ezt a zárkérdést, és megígérte, hogy másnapra szerez lakatot, de ekkor már éreztem, hogy a nyugalmam már fogott is egy taxit és robog vissza a reptérre, ahonnan jött.
Szóval én nem azt mondom, hogy nem a jetlag. De akármi is ez, jobban teszi, ha pár nap után elmúlik, mert nekem ennél kicsit több kell, hogy elrettentsen álmaim városától.
U.I. Egyébként a házinéni valóban megoldotta, és azóta már a zárható ajtó mögött merengek éppen ettől a látványtól övezve:
